|
A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem
föl a kereskedelmi akadémia „Csokonai-szobá”-jába, s az igazi meghatottság és
lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan.
Száz év emlékének poétikus
megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás.
Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem
tudom.
Ember volt, lelkes, mély érzésű
ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek
működtek volt közre.
Köszönet a Csokonai Körnek, mely
megvalósította az eszmét.
Elért eredményei között a színészeti kiállítás
megteremtése sem utolsó.
Ez a kiállítás többet érdemel az
érdeklődésnél.
Hatással, igazi maradandó hatással kell
hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában
különben is első helyen áll.
Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan
kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet
nyilatkozik meg - egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő
hatása nem maradhat el!
…Az előcsarnok falain gyűrött,
primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a
közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy „víg nevetséges játékot” ad
elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni
kívánja.
Milyen nevû dalnokok!
Nevetést hallok. Egy tetõtõl talpig
elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet.
Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz’
ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben
a nevetõ hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letûnt korszakát,
mikor a színészetet a színészetért [mûvelték], s tudtak egy kissé lelkesedni
is.
Belépek a szobába, mely telve
százéves színészetünk becses emlékeivel.
Fényképek, szalagok, emléklapok,
koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt.
Milyen kis értékû, igénytelen
dolgok, pedig mennyi dicsõségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi.
Mennyi dicsõségnek maradt emléke egy
ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!…
Minden tárgy egy gyönyörû élet, egy
dicsõséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem,
lerajzolódik elõttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több
lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban.
…Egy szép, egy édes arcú öregasszony
egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi
emlék láttára, érdeklõdik minden kis tárgy iránt. Õ a nagyok legnagyobbika,
kirõl csak imádatszerû tisztelettel tud beszélni minden mûvelt magyar: Prielle
Kornélia.
Kísérõje egy mûvészi akvarell-képet
mutat neki, mely eszményi szép fiatal nõt ábrázol. Õ az. A nagy mûvésznõ,
Petõfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal.
Én látom, hogy szemében egy ragyogó
könnycsepp tolul… Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva
nézi egy gyönyörû nõ régi fényképét. A kép Blahánét
ábrázolja… És nekem õrült gondolatom támad megátkozni az idõ kérlelhetetlen
törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli.
De ez az érzés sem tart soká. Annyi
szépnek, annyi dicsõnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei,
festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a
dicsõség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni…
Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg
mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövõjére pedig bizalmat akar
gyûjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyûjteménye ez, de gyönyörû glorifikációja
egy hosszú század küzdelmének is.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. november 30.
Ady Endre
|