|
Elõkelõ
nászünnepre utazott nemrégiben egy nagyváradi társaság. Eszéken volt ez a
nászünnep. Azaz dehogyis Eszéken, Osjeken. Osjek inkarnátus horvát város. Pedig
a szélen van, egészen közel a magyar vonalhoz. Egy régi magyar vármegye fõhelye
s lakosságának tekintélyes kontingense magyar. De Osjek horvát mégis. Olyan
horvát, hogy szinte büdös a horvátságtól. Olyan horvát, hogy pirultam a magyar
gyöngeség miatt. Pedig hozzászoktam, hogy a fajtámért pirulni kelljen, s régen
nem is pirulok miatta.
Osjek
utcáin hallottam egypár félénk magyar szót, a kávéházban láttam egy-két magyar
lapot, hallottam tört magyarsággal beszélni egy horvát ügyvédet, ki e ritka
tudománya miatt nevezetesség a városban s láttam egyetlen magyar föliratot, ezt
is német fölirat társaságában az osztrák-magyar bankon. Ennyi a magyarság
összessége Osjek városában!
Mesés
dolog, hogy mennyire nem szeretnek bennünket a Dráva és Száva között s hogy
micsoda vad, beteges, õrült, de szép horvát soviniszta láng lobog ott. Láttunk
elõkelõ zsidó családokat, melyeknek mûveltségük német, ízlésük francia.
Három-négy
kultúrnyelvet beszélnek e családok idõsebb tagjai. Sokan a magyart is. A család
fiatal tagjait hiába akarták francia, német, pláne magyar szóra kényszeríteni.
Nem beszélnek azok csupán horvátul. Fanatikus és vad horvátok. Nagy
Horvátországot akarnak mind s egy fiatal jogász gyerek közülük komoly,
fanatikus hittel disputált velem, hogy Horvátország függetlenebb Magyarországtól,
mint Magyarország Ausztriától s Isten jóvoltából és õ akaratukból hamarosan még
függetlenebb lesz.
És
minden azt mutatta - hogy neki van igaza. A horvát önérzetnél nincs
fenthéjázóbb a világon. Hódítani, nevelni is kevés náció tud jobban. A királyné
„Feri bácsi”-ja - bocsánat e menthetõ kis gúnyolódásért - szépen csinálta meg a
dolgot a fehér lappal is! Csak idõ kérdése, hogy Horvátország egészen a
fejünkre nõjön. Ellene pedig nem tehetünk semmit. Ne áltassuk magunkat. Hiszen
idehaza is csak azt tehetjük, amit legfelsõbb helyen kegyesen megengednek.
Ezekkel
az impressziókkal került volt vissza Essegrõl a nagyváradi társaság. Mélységes
elkeseredéssel beszéltünk magunk között ezekrõl a dolgokról. Pedig mi csak
Essegig voltunk. Hátha még Zágráb tájékán fordultunk volna meg.
Hogy
most a horvát öli a szerbet: fölfrissültek ezek az impresszióink. Micsoda nép!
Háborítatlanul bánthat egy másik népet, mellyel teljesen egy faj s melytõl csak
történelmével és róm. kat. vallásával üt el. Soviniszta, vad indulatból. És ezt
nekünk tûrnünk kell.
Kacagva
olvasom a részben jámbor, részben nagyképû magyar lapokat. Csináljunk rendet
Horvátországban! Tanítsuk meg a horvátokat! Csapjuk el a báni kormányt!
Függesszük föl az autonómiát. Mentsük meg a magyar becsületet. Ugyan, ugyan,
kérem. Hát tehetünk mi magunktól valamit? Hát önérzeteskedhetünk-e mi csak
századrésznyire, mint a horvátok? Jellasics szobra erre mutat kardjával
mifelénk. És én meg akarok írni egy igazságot. Elvégre valamikor ebben az
országban republikánus lapokat is nyomtak s nyomhatnának esetleg ma is. Míg a
Habsburg-ház politikája a régi marad, elégedjünk meg mi nagy örömmel, ha élni
hagynak bennünket. Ne legénykedjünk! Ne játsszuk a hatalmas, önérzetes
nemzetet!
Zsivió!
Zsivió! Üssük a szerbet! Üssük a magyart! Mienk az ország! Bécs minket szeret!
Zsivió! Zsivió!
Nagyváradi Napló
1902. szeptember 5.
A. E.
|