|
Úgy
képzelem, hogy ma még a legtöbb
országban szeretik a katonákat. A francia baka vidám alakjával úgy játszik a
gall szellem, mint a cukorbabával. A porosz ember szemében minden porosz katona
egy-egy germán hadisten. Még az angolok is szerelmesek az õ katonáikba.
Félrerakom ezúttal a magam kissé radikális elveit s kijelentem hogy a
katona-kultusz irigylésre méltó, szép valami - ma még. Elvégre, míg dinasztiák és nagy igazságtalanságok lesznek;
katonák is lesznek. Ha pedig már vannak és lesznek; okosabb dolog békességben
élni velük.
Hogy
most zene-banda, szóval elgyötörten hazajöttek a nagyváradi katonák, a
zene-banda vad lármája s a hosszú ember sorok elkényszeredett [menete] szinte
belelopott a fejembe egy rögeszmét. Miért nem szeretik nálunk a katonákat s
vajon meg lehetne-e még valami módon szerettetni õket? Nem is gondolt soha
senki arra, hogy megszerettesse. Bródy Sándor megkérdezte néhai Tisza Kálmánt,
mint történhetett ez a nagy mulasztás?
-
Erre bizony sohasem gondoltam.
Így
felelt Magyarország legnagyobb konszolidáló politikusa. Még õ is elfeledte,
hogy itt tenni kell valamit, nehogy külön, idegenül, esetleg gyûlölten éljen a
nemzet testében egy másik, különös nemzet: a militarizmus.
Valljuk
be csak: nálunk így van. Hazajöttek a nagyváradi katonák. Az édesapákon,
anyákon, hitveseken, közeli barátokon s a szeretõk hûségesebbjein kívül alig
nézte [valaki] bevonulásukat mással, mint esetleg kiváncsisággal. Nálunk a
polgári társadalom csak muszájból tûri a katonákat. Nem igen lát bennük mást, mint
az eltartottak szörnyû nagy és telhetetlen légióját, kiknek egy gondolatuk sem
közös a szürke ruhájú dolgozókkal.
Kár.
Nagy kár, hogy így van. Ha nagy hazugságokkal is, de be kellett volna vinni a
katonaságot a polgárság szívébe. Én nem is hiszem, hogy helyre lehessen ezt már
hozni. Nem hiszem, hogy nálunk a polgárság a katonaságban mindenünk
védelmezõjét, a katona legényekben népünk csiszolódó, edzõdõ fiait, a
tisztekben felnõttek oktatóit, kedves, vidám, társaságokat élénkítõ úri
embereket lásson… Késõ.
…Ez
a bolond világ pedig halad s ahogy halad, egyszer bizony csak ki fogja ejteni
szekérkasából a katona bácsikat. Kár, nagy kár, hogy mi ott tartunk, hogy ma is
kiejtenõk õket szívesen, csak ne fogódzkodnának a szekérbe olyan nagyon. Kár,
hogy nem kedveltük s már aligha kedvelhetjük meg egymást polgárok és katonák.
Akiket kedvelünk, azoknak sok mindent megbocsátunk. De sok dolog másképpen lett
volna s lenne a jövõben!
Mivel
e helyen ritkán szoktam politizálni, nem kutatom, hogy kinek a bûnét sirattam
itt el. Csak még utoljára is azt mondom: kár… Mindez az én saját véleményem.
Megírhattam, mert a lapban becsülete van minden becsületes véleménynek!…
Nagyváradi Napló
1902. szeptember 16.
(ae.)
|