A
vén Meszes aljában, ahol pihent a hódító Tuhutum vezér, az én ifjúságom
elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek
ott. Megszállna ott az emlék - megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a
fenyõillat s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és
fölnövesztõ Zilah városomban túlcsap a vén Meszes Terbete-csúcsán is holnap
reggelen. De én csak itt fogok, a távolban ünnepelni. A vén Meszes hervadó
erdõit, a Diák-domb õszi rózsás temetõjét, a tornyos alma mátert, Wesselényi
ércalakját s a lelkesedõ ezreket csak érezni fogom, látni nem.
Valamikor
ott a Meszes alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt
még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy
kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. A hit és a vágy
szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belõle. Mégis
most ifjúságot érzek. Az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek s az õszi
napsugár Wesselényi gyönyörû alakját csókolja s a szegény parasztét, kinek
elébemegy s kit magához emel Wesselényi.
Wesselényi
és a szegény munkás!… Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott.
Isteni gúnyolódás az a szobor, de meg meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor
anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a
szegény paraszt elé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erõ elfogyott, az
a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalma-almát az
a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem
lesz lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelõadásra
csak elõkelõségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, unokái a nagy Wesselényinek,
ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye
egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsõdített nép is. Minden ünnephez
kell festõi háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet
magához emelt.
Hol
van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben
sír ennek az országnak minden nyomorúsága.
Wesselényi
a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza.
Családja régi, ragyogó és kiváltságos. Õ maga erõs, szép és eszes. Ha sok benne
az ego, a legszebb, legdúsabb életet
élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap
mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus. Ez Wesselényi,
Voltaire és Danton. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani
a világot. A legnemesebbje és leghivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos
mellett.
Hol
van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet õ magához emelt? Wesselényit ma
Károlyi Sándor pótolja. A nép pedig becsõdül Pozsonyba, hol éljent kiált az õ
bõrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor s õ maga
segédkezik, hogy dölyfös, nagyurak rabszolgájává váljék újra.
Wesselényi
karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgõ népet. Ma ugyanez a nép
kínálja a hátát, hogy jól rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.
Wesselényi
Miklóst ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom
elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és
vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyongtam azon a helyen. Nincs erõm
odamenni most, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán
látok.
Ünnepelek
itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy valami
kicsit talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tûnõdöm.
Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy meg, hogy nem szabad nagyon
világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az
igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hivõk.
Nagyváradi Napló
1902. szeptember 17.
A. E.
|