|
Itt,
a mûhelyben, a mi nagy álmaink megimádott temetõjében, írásba is adom Neked, én
kedves szerkesztõm és barátom, amit Te tudsz legjobban: nem írtam én színdarabot. Te kiostoroztál engem az apátiámból s én
visszatértem Hozzád egy csomó teleírt papiroslappal:
-
Olvassátok el!…
És
Ti fölvittétek a színpadra… Micsoda? Én azt tartom, hogy tragédia. A magam
tragédiája, a magunk tragédiája, talán mindnyájunk tragédiája. Untatni nem fog
senkit, mert rövid. Néhány lélek talán meg fogja belõle sejdíteni, hogy a görög
tragédiák fátuma fejeink fölött suhog ma is. Sokan talán nevetni fognak a
furcsaságon, hogy valaki darabban írja meg, hogy darabot nem ír. Lehûtöm a
nevetõ kedvet egy fenyegetéssel: Írni fogok én darabot is. Lehet, hogy ez csak
föllobbanás.
Olyan,
mint az én kis tragédiám gyászos hõséé. De majd, ha egyszer csakugyan írok
darabot: tied lesz akkor is a felelõsség, én édes szerkesztõm és barátom. Te
ûztél, te ostoroztál ki a redakcióból. Felelj a következményekért. Valami új
ifjúságnak lángját érzem. Ezt a lángot - úgy érzem most itt a mi temetõnkben -
nem oltja el a temetõi szél, sõt még a fütyülés
szele sem…
Nagyváradi Napló
1902. szeptember 27.
Ady Endre
|