Az
újságírók nagy dolgot csinálnak abból, hogy õk lakomáztak s tósztoztak elõször
az új parlamenti palotában. Cicerós cikkek méltatják ez esemény nagy
jelentõségét s mi nagyon szégyelljük magunkat. Micsoda kicsinyesség, micsoda
önlenézés, micsoda vakság ez! Bizonyisten Balkán ország vagyunk. Vagy az
elfogyasztott Törley-pezsgõk mámora voltaképpen ez a nagy öröm? Mert lássuk
csak. A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen
monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került,
melynél jelentéktelenebb, önzõbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét.
Nem mondunk egyebet: ebbe az új palotába a sajtó embereinek kellett legelõbb
belépniök s az õ szavaiknak kellett innen elõször elhangozniok.
…Nagyon
komikus volna, ha mi vállalkoznánk korszakos súlyú igazságok elsõ kiderítésére.
Csak sajnosan elterjedt s lelkekbe rögzõdött vélekedést regisztrálunk. A magyar
parlamentarizmust elnyelte az osztályönzés és a korlátoltság. A magyar
parlamentarizmus majdnem nulla. Egy kicsi kis múltja, siralmas jelene után a
jövendõje nem ígér semmit. Az új palotában megindult már a kisded politikai
játék, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, ha
vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament?
Ahol
a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges
viszonyok között: a sajtó lép elõ. Ez egyszerû szociológiai törvény.
A
parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegõje. Levegõ nélkül a
társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar
sajtónak kellene lennie a társadalom éltetõ és munkáló levegõjének.
Egy
bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar
parlamentnél. De milyen szomorú ez a reláció! Milyen keveset jelent ez a
dicséret! A magyar sajtót is megmételyezte a magyar parlament, a politika. A
magyar közélet egy betegsége sem kerülhette el természetesen a sajtót. A sajtó
nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg…
Aggodalommal
s fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a
parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom
megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegõt, melyben élhetne, élnie
kellene!…
Ma
még több jussa van a magyar parlamentben a sajtónak, mint a népképviselõknek
csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a
reménytelenségnek, fájdalmas szimp[to]mája a betegségnek, hogy a sajtó
megdöbben a maga elsõségén s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is?
Züllött parlament és züllõ sajtó… Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet
ez után?…
A
szõke Dunába valósággal beépített palotában már javában folyik a zsibvásár.
Csaknem megtörtént, hogy a sajtót kirekesztették ebbõl a palotából. Nagy
nehezen korrigálni lehetett ezt a különben szintén igen jellemzõ tervet. Bárha
ez erõt adna a sajtónak missziója belátására, hogy korrigálja meg még azt, ami
kevés megkorrigálható!…
Nagyváradi Napló
1902. október 10.
A. E.
|