114. REX MATHIAS

- Két álom -

I.

Az ifjú Lipót-Pius Ferdinánd fõherceget félóránál tovább egzaminálta a tanítómestere. Egy ifjú Habsburgot igen kifáraszt az ilyen fél óra. A históriát magyarázta a derék tanító. Lipót-Pius Ferdinánd pedig már horkolt egy hatalmas fotelben. Õ Fenségének kegyeskedett álmodni. Ime az álom:

A bécsi Burg villamos fénytengerben úszik. A nagy város kavarog. Tegnap óta lázban ég egész Bécs. A föld minden hatalmas urát udvaránál látja, vendégeli XII-ik Mátyás, a magyar birodalom apostoli királya. Ma még Bécsben lakomáznak a hatalmas urak, holnap már a másik magyar metropoliszban, õsi Budán tanyáznak. Ott folytatják a nagy megbeszélést. A hatalmas magyar király nagy és szent dolgot gondolt ki. Meg akarja csinálni a világ békességét. Nemcsak koronás uralkodókat invitált magához. A világ nagy tudósai, poétái, mûvészei, pénzkirályai, uralkodó kalmárai s tömegvezérei mind ott vannak XII-ik Mátyás udvarában. A magyar dicsõség legnagyobb fénysávát most szövik Bécsben és Budán. Mindenki ujjong. Negyven millió magyar büszkélkedik. Csak a papok, katonák és mágnások szomorúak. Érthetõ is. A papok már régebben nem számítanak. A katonaságot most végleg el akarják törülni. A mágnások? Azokról a szegény kis gróf Habsburgi Lipót-Pius Ferdinánd tudna beszélni. Szörnyû világ ez! Nincsen becsülete az õsök érdemének. XII. Mátyás istentelen szabad­gondolkozó. A kis Lipót Pius Ferdinánd is, íme, hónapok óta jár egy kis bank hivatalnoki állásért. Azt mondják, hogy nincs meg az elõképzettsége. Az igaz, hogy tanulni sohasem szeretett. Tiltották a családi hagyományok. Az ördög vinné el e hagyományokat, káromkodik a kis gróf. De aztán újra ellágyul. Egy hagyomány jut újra eszébe. Ha azt a Korvin Jánost le tudták volna az õ õsei verni. Akkor talán. A kis gróf maga is megijed a merész gondolattól s szomorúan nézi a villamos fénytengerben úszó, büszke királyi várpalotát.

- Fenség! Fenség!…

Lipót-Pius Ferdinánd kegyeskedik fölrettenni s törülgeti a szemét. Azután idegesen szól oda a derék tanító mesternek:

- Ma nem tanulunk tovább. Nem szeretem a históriát…

II.

Széll Kálmán úr bokros teendõi miatt az utolsó éjszakára hagyta ama beszéd elkészítését, amelyet ma Kolozsvárt kell elmondania. Még sem készült el teljesen a beszéd. Széll úr tegnap reggel aggodalmaskodva ült a vonatba. Álmos volt, végighevert a kényelmes ülésen s álmodott. Ideges, beteg álom volt. Õkegyelmességének álmában is a beszéd forgott az eszében. Azt formálta álmában is:

…Igen, díszes országos gyülekezet, szégyenpír ég az arcomon. Érzem a gyalázatot. - Érzem a csúf megaláztatást. Kinek az emlékét dicsõítjük mi a mai napon? A magyar fajta nagyságának örök emlékû hirdetõjéét, a legnagyobb nemzeti királyét, a magyar impérium hitének fundamentumát. Kinek kellene ma legelsõsorban itt áldozni? A magyar királynak. Királynak és nemzetnek itt e szobornál most új vérszerzõdésre kellene lépniök. És ki nincsen itt? A magyar király. Miért? Ki tud biztos okokat. Ami okokat sejtünk, azok csak a szégyenünket növelik. Hát így lesz ez örökké?… Én, díszes országos gyülekezet, magyar ember vagyok s utódja Mátyás király nádorának. Én, tisztelt országos gyülekezet, bizonyos el nem törült nádori jogoknál fogva hirdethetném itt talán a dac politikáját is. Nem teszem. E helyen jelentem ki, hogy a megalázást mostani méltóságomban nem tûröm tovább. Amit a nemzet nevében nem tehetek, megteszem a magam nevében. Elhagyom a miniszterelnöki széket. Hazamegyek Rátótra teheneket nevelni. De elmennék inkább zsákhordónak, mintsem e nemzet meg­alázásában, semmibevevésében részesnek látszódjam. Igazságos Mátyás király, hova kellett a te népednek süllyedni!…

- Nagyvárad! Nagyvárad…

A kalauz kiáltása fölébresztette õkegyelmességét. Kiment a folyosóra s odaszólt egyik kedvelt agrárius hívének:

- Még mindig nincs kész az ünnepi beszédem. Valami hatásos befejezõ részt kellene fabrikálnom!…

Nagyváradi Napló 1902. október 12.

Ady Endre