|
Ha
ez a mi kis nációnk nem szokhatott volna hozzá a szégyenkezéshez, Jókai Mór
révén megtanulná talán a szégyenkezést. Nyolc milliós embertömegbõl sohsem
ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az
õ nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó
gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni, s a lengyel
rab náció. Mégis Sienkiewitz a világ ajkán él és dísztelenkedik. Jókai Mórt
néhány irgalom fillérért buta képviselõ gyermekek hajszolták csak nemrégiben is
a magyar parlamentben, akik még sohsem kérdezték meg, hogy voltaképpen miért
növeljük mi a velünk barátságba[n] sohse élõ Habsburgok vagyonát minden évben
nehéz milliókkal? Ha Jókai még száz évig élne s mi száz évig penitenciáznánk,
ezt a hitványságunkat bajos volna helyrehozni. Mert Jókainál nem produkált még
nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A
degenerált turáni, - mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni
hozzá hasonlíthatót.
Élt
és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. Mindenesetre
fölér a háromszáz éves török-magyar verekedéssel. Az emberek egyébként is
kezdenek tisztán látni. Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több
a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság
mellett semmi. Alig több, mint a bujálkodó nagyság vagy betörõ kiválóság. Jókai
a legnagyobb s legkülönb magyar.
Volt
egy fiatal, szép leány, akit nagyobb és szentebb érzés illetett meg a szent
Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar
náció az õ Jókaijának adós maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi
szent öregünk szívét s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék
érte e fiatal, e szép, e szent nõ. Ma Jókai Mórné. Ez a nõ abban a percben,
mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jóltevõnkké, a mi nemtõnkké, aki
boldoggá tette a legkülönbet a mi fajtánkból. Még akkor poéta voltam s
megcsendülnek a régi rigmusok:
Az a nő legyen
százszor áldott,
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
Az
õ! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk õket s aki
hisz az imádságban - imádkozik értük. - A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel
folytassa a sors az õ csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt
Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb
is. Õirántuk az is kevés volna.
Nagyváradi Napló
1902. október 14.
|