Egy
világjáró, tiszta szemû ismerõsöm mondotta:
-
A kultúránk fölöttébb kicsi. Szegények vagyunk s igen üresen élünk itthon, szép
Magyarországon. De az emberek itt a legelviselhetõbbek és legkellemesebbek.
És
így van ez. Szidjuk a léha, a barbár magyar társadalmat, mely voltaképpen nincs
is, de minden társadalmak közül a mienkben kellemetlenkednek legkevesebbet
egymásnak az emberek. Magyarországon, ahol csak egy kicsit is túlhaladták
Ázsiát - igaz, hogy nem sok ilyen hely van - az élettel ki lehet békülni.
Valahonnan a legnaposabb Ázsiából szakadhattunk ki s onnan hoztuk és õriztük
meg azt az igazán emberi egyszeregyet, hogy egyszer élünk, éljünk hát lehetõleg
kellemesen.
Nagyváradon
egészen sajátos és érdekes mûvészete fejlõdött ki az életnek és együttélésnek.
Ne tessék megijedni. Nem akarom itt lerakni a nagyváradi szociológia
fundamentumát. Kirukkolok: a nagyváradi életmûvészet specialitása az, hogy itt egymásra találnak az emberek. Hiába
rakódott össze ez a város antitézisekbõl, szabadgondolkozókból és papokból,
keresztes templomokból és zsinagógákból, az õsök pöffeszkedõ kultiválóiból és
okos yankee-individiumokból [!], fanatikusokból és protestánsokból stb., stb.
Az egymással rokonok itt egymásra lelnek s itt bármely szabású kiválóság
szerephez jut.
Ez
a nagyváradi szocietás. Azt a szocietást értem, mely életprogramjánál fogva
felül vagy kívül van. Amint tetszik. Az irodalomban vagy irodalommal élõ, a
formákat nem túlságosan tisztelõ szocietás. Az, amely számon tart mindent. A
francia kultúrharcot, a legkisebb színházi affért, az amerikai nagy sztrájkot s
a legkisebb nagyváradi zsúrt. Ha valamivel magasabb kultúrájú nép volnánk, azt
mondanám, hogy ez a szocietás a legelsõ. Így azt mondom: ez mindenkinek a
szocietása. Bármely szabású kiválósága Nagyváradnak valameddig élt ebben a
társaságban. Itt autochtonok kevesen vannak.
Ez
a szép derûs, kellemes szocietás most ki nem fogy a gyászból. Ezt az intelligens,
okos szabad életet mind többen dobják el maguktól. Ezúttal az öngyilkosságnak
csak egy fajtájáról írunk, mert hát e szocietás szerint minden távozás
öngyilkosság. A tûzhelyalapításról. Ez már beilleszkedés a burzsoá keretekbe,
eldobása az életet mindig csak deríteni törekvõ életfilozófiának, polgári
nyelven: megkomolyodás, a szocietás nyelvén - ismételjük - öngyilkosság. Csak
nemrégiben veszítette el ez a társaság, e minden szabadoknak és kiválóaknak
társasága, dr. Dési Gézát, ezt a vezetõ, erõs, színes és vonzó tagot. Most újra
két gyász fenyeget. Adorján Emil, a vidám és kedves Leánder, ma illeszkedik be
a komoly, burzsoá keretekbe s két nap múlva követi példáját Kurländer Ede. Hogy
ez az öngyilkosság irigylendõen kellemes és kívánatos, ez nem változtat azon,
hogy a szocietás számára meghaltak. Leánder nem fogja többé isteni humorral
robbantgatni [a] nagyképû komolyságokat, sõt. És Kurländer Ede nem vallja és
követi többé Strindberget. Dehogy. Elmúlnak õk. Csak érezzük, nézzük, hogy az
üres helyek szaporodnak körülöttünk s a derûs, vidám, szabad, bölcs
életfilozófia fogy.
Õszi,
bús hangulat futtatja a tollam. A mi nagy szocietásunk újra gyászol. Talán a
kultúránk nõ, hogy az élet itt minálunk is kezd kevésbé elviselhetõvé lenni? Az
egymást megtaláló kiválóak és szabadok társaságának mind gyakrabban kell most
már gyászolnia? Az életmûvészet szakít a régi kellemes formákkal? Avagy,
mindannyiunk közös sorsa, hogy kikopunk az élet respublikájából s önként
hajtjuk fejünket a cézárizmus alá? Õszi csúnya idõ ez a mostani, de - hajh - az
õsz eljön mindig s az életünk hosszabb fele - õsz, termelve lemondó vagy
lemondva termelõ õsz…
Jászai
Mari, a nagy tragika, egy szomorú napján magát vádolta meg azért, mert az
életet és világot unalmasnak találta:
-
Régi igazság, mondotta a nagy asszony - hogy a világ olyan arccal néz reánk
vissza, amilyennel mi belenézünk.
Ajánlom
a nagy asszony mondását a nagyváradi színészgárda figyelmébe, mely mostanában
zokog, hogy a közönség kezd a színházzal és velük nem törõdni.
Kicsiny
társadalmú városba[n] s különösen olyan alkotásúban, mint Nagyvárad, nem elég,
ha a színész a deszkán jól-rosszul elvégzi a dolgát. Nem igazságos dolog ugyan,
de érthetõ, hogy a színházzal és színészekkel szemben nem csupán mûvészi
igényeket ápol a társadalom. Mikor a színházat nagy áldozatok árán megcsinálta
ez a város, elsõsorban természetesen a színházi szórakozásokra éhes lelkekre
gondolt, de gondolt másra is. Gondolt arra, hogy egy kis társadalmi forradalmat
s egy kicsike gazdasági élénkséget is váltott magának. Általános a panasz, hogy
egyetlen számítás sem vált be.
A
mûvészetiekrõl nem beszélek. De az tény, hogy a nagyváradi színészeknek
éppenséggel nincsenek olyan ambícióik, melyek a kultúrembernél már voltaképpen
nem is ambíciók. Nem óhajtanak beilleszkedni próbálni a nagyváradi
társadalomba, valósággal elbarrikadírozzák magukat s majdnem tüntetnek az õ
külön és nagyváradi, mindenesetre modern felfogás szerint: különös életükkel. A
nagyváradi életnek vannak bizonyos fókuszai, melyeken észreveszik a hiányzókat
s a színészek mindig hiányoznak. Ne tessék megütõdni azokon, amiket most
leírtunk. Akármilyen sajátosak, vagy nem tetszõk valakinek a nagyváradi
felfogások: Nagyváradon alkalmazkodnia illik és hasznos hozzá. Ha a színészek
nem veszik tudomásul a nagyváradi közönséget, a közönség megszokja õket
nélkülözni. Jászai Mari mondását idézzük újra:
-
A világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.
Nagyváradi Napló
1902. október 26.
Dyb.
|