|
Nagyvárad,
okt. 26.
Poe
Edgár, aki nem volt tagja a Szigligeti Társaságnak, csodálatosan nagy idealista
volt. Olyik verse szinte õrült megimádása a nõnek és a fehérségnek, ellenben
Szentpétervárott nem azért csukták volt be a halhatatlan költõt, mert a nõt és
a fehérséget imádta. Hát ilyen furcsa szerzet az idealizmus, nagyságos Imrik
Péter úr!…
A
magam szakállára nem merem tovább folytatni ez írást. Hálás vagyok Tóth Béla
mesternek, hogy nagyszerûen segítségemre jõ. Mert bizony engem letárgyalnának
vagy észre sem vennének. Magyarországon fölújulóban van a régi tekintélyes,
táblabírós világ. Nem lehet már igazat mondani a „hó ünnepe” nélkül s még én
szerencsés vagyok, hogy egy Tóth Bélát állíthatok a magam táblabíráival szembe.
És
Tóth Béla éppen vasárnapi esti levelében intézte el ezt a mai idealista
világot. Éppen akkor, mikor nagyságos Imrik Péter táblabíró úr az idealizmus
nevében elverte a port a mai társadalmon, irodalmon, mûvészeten,
kormánypolitikán és sajtón.
Újat
nem mondott nagyságos Imrik Péter úr. Prohászka, az „Alkotmány”, Kaas Ivor,
gróf Károlyi Sándor, az egyetemi ifjak kurucbrigádja és nagyon-nagyon sokan
elmondották már az õ igazságait. Erkölcstelenek, kozmopoliták s az ördög tudja,
hogy még mik vagyunk és nem ment bennünket semmi, csak az idealizmus.
Az
új idealizmus voltaképpen furább a Poe Edgárok idealizmusánál. Ezt, a Poe
Edgárokét megértem, az új idealizmust alig. Vissza akarják állítani a
tekintélyeket, hitet és nyugalmat akarnak adni az embernek, tiszta erkölcsöt a
társadalomnak: ezeket hallom. De látni mást látok. Azt látom, hogy az
idealizmus a szellemi impotensek jelszava a tudni akarók és dolgozni tudók
ellen s folytonos oltogatása a világosságnak. Az új idealisták merik néha azt
is hirdetni, hogy a tudománynál elõbb való a hit, hogy a népet kár
fölvilágosítani, hogy a szerelmesek gyalázatosak, hogy a bûnt palástolni kell s
hogy az irodalom és mûvészet ne az igazságot, hanem a hazugságot, azaz az örök
szépet és örök erkölcsöst szolgálja. No és még nagyon sok ilyen szép tanítást.
Heine Henriket föl kellene támasztani, mert csak õ tudna elbánni ezekkel a
részben naiv, részben rosszakaratú ideális bácsikkal.
Nagyságos
Imrik Péter úr igen derék, jóindulatú úri ember. Õ tán nem tudja és sohsem
fogja megérteni, hogy szörnyen sötét, reakciós dolgokat mondott a Szigligeti
Társaság jubileumán. Nincs ebben szégyelni való. A levegõben van az új nyavalya
s még erõsebb embert is levesz a lábáról.
Azt
azonban engedje meg nekünk nagyságos Imrik Péter úr, hogy túlságosan ne vegyük
a szívünkre az õ sírásait. Ez a bolond földi világ nem idealista, hanem haladni
akaró és kénytelen. A magyar glóbus sem lehet ám kivétel.
És
fõként ne bántsa a sajtót nagyságos Imrik Péter úr. Mi nagyon is ideálisnak
látjuk a magyar sajtót. A helyes értelemben tudniillik. Kultiválja a
tekintélyeket, portálja a csillogó jelszavakat s nem mer õszinte lenni. Szóval:
idealista.
Az
új táblabírós világ itt vidéken még föltalálja a régit is. Itt rettenetesen
nagy az idealizmus és bizonyosan még nagyobb lesz. Tóth Béla mesterrel jó
éjszakát kívánok. De én hiszek a virradásban is. Talán a Szigligeti Társaság
húsz éves jubileumán is már kevesebb lesz az idealizmus, de több lesz az
eredmény és az igazság. Mert az idealizmusnak ez az ebadta igazság a
javulhatatlan ellensége.
Nagyváradi Napló
1902. október 28.
A.E.
|