|
Törõdjünk-e
bele, hogy Magyarországon és Nagyváradon minden érdeklõdésünket, minden
szabadidõnket, minden újságrovatunkat és minden szükséges fölbuzdulását az
értékes és értéktelen temperamentumoknak a színházra pocsékoljuk és -
beszéljünk a színházról. Beszéljünk pedig õszintén, nyíltan. Nem vagyunk mi
színügyi bizottság. Nincs bennünk hajlandóság a nagyképûsködésre, nincsenek
primadonna vagy másféle favoritjaink. Beszélhetünk.
Nagyváradon
speciális és jól nevelt talentum kell a színház vezetésére. És sok erõ. Arról
azonban immár haszontalan dolog volna beszélni, ha vajon ez a speciális
talentum és nagy erõ megvan-e ma elegendõen. Három éve volt s két év múlva lesz
ez már csak aktuális.
Most
más a kérdés. Javítsuk meg és miként javítsuk meg mindannyiunk érdekében a mai
nagyváradi színházi állapotokat. Ez a kérdés. A princípiumok kedvezõek. Somogyi
Károly igazgató lelkes, derék és áldozatokra készséges ember. A nagyváradi
színtársulatnak egész gárda jeles színésze van. A közönség fölötte jó médium. A
föladat tehát éppen nem kíván csodát. A színházi állapotok megjavítása könnyû.
De a megjavító mûveletekbõl okvetlenül ki kell zárni az egoizmust, a
tudatlanságot, a rosszindulatot és az olcsó smokkoskodást.
Õszintén
szólva: mi szeretnõk kizárni a színügyi bizottságot is. A nagyváradi színügyi
bizottság tagjai többnyire értelmes emberek. Nem értik hát magukra, amiket mi
az institúcióról, a színügyi bizottság címû institúcióról írunk. Tehát úgy áll
a dolog, hogy a színügyi bizottságok a legjobb esetben is passzív hatással
lehetnek a színügyi dolgokra. De rendes körülmények között csaknem mindig
ártalmasak.
Íme
a sok tekintetben kiváló bizottság is azon kezdené a valóban szükséges mentést,
hogy háborút üzen - a színháznak. Ez képtelen ügy. A vidéki színészet mai
állapotát nem ismeri, nem tud higgadt lenni, nem elfogulatlan és nem ért a
dolgához. Ezeket a gyanúkat kelti nagyon sokakban ez a hadüzenet.
A
nyilvánosság nagyjogcímével és erejével követeljük a színügyi bizottságtól, ne
álljon meg a salamoni ítélkezés közepén. A színügyi bizottság egyszerûen ketté
akarja vágni a gyereket, agyonütni a nagyváradi színészetet. Tudással és
jóakarással könnyen lehet segíteni a valóban meglévõ és aggasztó bajokon. Ezt
kell megcsinálni. Résen leszünk s vigyázni fogunk, nehogy egyéni érdekek,
protektori vágyak, smokkoskodások stb. kedvét szegjék a színház áldozatkész
direktorának s mai egészében jeles gárdájának, s a programba vett s komoly
javításokat jóelõre lehetetlenné tegyék. A színház mindannyiunké. Idõnk,
pénzünk, munkánk fogyasztója. Somogyi Károlyt nem is kell nagyon kergetni. Ha
látja a rosszindulatot s a színház körül dúló intrikákat. De aztán tessék a
felelõsséget elvállalni a konzekvenciáért is. És ezt elsõsorban a színügyi
bizottságnak mondjuk…
*
Higgye
el nekünk Imrik Péter, aki a magyar élet sivárságáról sok igazat is mondott el
a minap, hogy Bõhm vezérigazgató úr, ki most a börtönkórházban pihen, idealista
volt. Csábította a nagy stílus, a nem mindennapi élet, voltaképpen csak a
nagyon józan, nagyon keserû és a nagyon prózai emberek nem botolhatnak meg e
világi életben. Látjuk és figyeljük a puritánság, a becsületesség kimúlását, s
még a jövendõ világban sem tudunk reménykedni. Abban a jövendõ világban
tudniillik, melyet a mi Lassalle-jaink, Marxaink készítenek elõ. Hiszen a
„mûvelt nyugat”-on a szocialisták is panamáznak már, s a panamázástól ma már
sem a vallás, sem a törvény, sem semmiféle morálfilozófia, legfeljebb a fizikai
undor tarthatja vissza az embereket. De ezt az undort olyan kevés ember tudja
le nem gyõzni!… Az erkölcs csõdje teljes. És az erkölcsi csõdbõl csak sok-sok
mártírok, próféták halála és nagy fölforgató forradalom mentheti ki a világot.
Ám mártír és próféta szerepekre nagyon kevesen vágynak s a forradalomtól
borsózik a világ háta. Sõt. Forradalom helyett megyünk - visszafelé. Lesz új
középkor. Talán máglya is. Jelenik még meg „In mensa Domini…” pápai bulla s
készen vannak már az új Torquemadák… Ezért mondják a klerikálisok, hogy most az
idealizmus napja van felkelõben.
*
Essék
itt pár odavetett szó a temetõ kultuszról, e lehetetlen és lelketlen
kultuszról, melybõl hiányzik az õszinteség is, de legeslegfõképpen hiányzik a
hit. El kell jönnie az idõnek már mielõbb, mikor minden élettelen test a tûznek
fog átadatni. A halott semmi. Minden hiányzik belõle, ami elõbb elõttünk
kedvessé vagy rosszá tette. A test melege, a szem ragyogása, a száj ékesen
szólása, az agyvelõ nagy munkája Minden. Ami marad, ahhoz nincs közünk. Földhizlaló
massza. És mi farizeuskodunk, vagy áltatjuk magunkat. Évenként egyszer
gyertyákat gyújtunk a földhizlaló porok fölött. Miért? Emlékeznünk lehet s néha
kell másképpen is. A gyertyafény nem termékenyíti meg a memóriát s a szíveket.
A hit ösztökél bennünket? A „resurgimus”? Ugyan, ugyan… A halált véljük mi
kiengesztelni a gyertyapislogásokkal. Félünk a teljes megsemmisüléstõl s annyi
halhatatlanságot akarunk önzõen a magunk számára is, hogy nekünk is
világosítsanak majd minden évben egyszer… Pedig, ha a mi szép testünk kihûl,
dughatják azt akárhová. Semmi az. Olcsó por. De meg sem haltunk. Bármit
míveltünk, az nem veszett el. Csak a testünk vész el. A szép, a bûnös testünk.
Mi átváltoztunk csak…
Banális
közhelyek ezek, de ilyenkor még mindig föl kell idézni õket…
Nagyváradi Napló 1902.
november 1.
(-b.)
|