124. MELY ÁPOL S ELTAKAR

Az imádott hon, melyet ez idõ szerint Széll Kálmán boldogít s melyrõl Széll Kálmán nagynevû apósa azt dalolta, hogy ápol s eltakar - íme nem hagy el benneteket, szeretett atyámfiai. Öt kemény törvénnyel siet a ti ápolásotokra. Öt kemény törvénnyel takar el benneteket hogy a nagyvilágon e kívül ne legyen számotokra hely. Áldjátok ezért Széll Kálmánt, az imádott hon ez idõ szerint való boldogítóját, szeretett atyámfiai.

Azt hitte eddig a letörött magyar, a koldus proletár, hogy az imádott hon nem okvetlenül követelheti tõle az éhenhalást. Mennyi cinizmus, mennyi hazaárulás volt ebben a hitben! A hon nem engedi el gyermekeinek kiaszott bõrét. A föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, nem mondhat le arról, hogy humuszát pellagrás holttestek trágyázzák. Ha meg nem is élhetsz, de meghalnod kínban, nyomorúságban, itt kell, óh magyar. Az imádott hon nem bocsát el s áldd és dicsérd Széll Kálmán urat, ki törvényekkel siet, hogy megmentsen a hazaárulástól… A kivándorlás hazaárulás. Élni s megélni nem muszáj. Igaz, hogy nem is nagyon lehet. De innen ugyan ki nem teszi a lábát senki. Ha gróf Károlyi Sándor jól érzi magát itt, érezze jól mindenki. Kap papot eleget, aki vigasztalja a másvilággal s elparentálja, ha fölfordul. Mit akarsz még, óh magyar?…

Beszéljünk szárazabban. Az imádott hon egy idõ óta különös reformokat hoz. Mivel rájött arra, hogy a szabadság kenyér nélkül úgy sem ér egy fabatkát s mivel kenyeret nem tud adni - lassan-lassan fölfogyasztja azt a kevés szabadságot is, ami jobb idõkrõl, véletlenül maradt ránk. Minden új reform szabadságot konfiskál. A gyülekezésnek, írásnak s beszédnek jogait már sikerült nagy részben elszedni. Most már rákerült a sor a szabad mozgás jogára. A nyomorult százezreknek ma már csak egy joguk van: fölfordulni. Elõbb-utóbb ezt is csak az e célra szolgáló, kijelölt szemétdombokon lehet megcselekedni.

Elfog bennünket a keserûség és a düh, mikor látjuk, mennyire nem akarják és nem tudják megmenteni ezt az országot a teljes elzülléstõl s mint játsszák ki a milliókat néhány száz ember kedvéért.

Hogy ebben az országban élni is lehessen, arra nincsen gond. Mentik a rutént, hogy üthessék a zsidót. - A székelynek már csak kongresszus jut. A többi sok-sok ezer proletárnak még csak kongresszus sem. Ellenben gondoskodás történik, nehogy megmételyezze lelkeiket a hazátlan, istentelen szocializmus. Az imádott hon szereti, ha szeretik s ez minden. Vannak aztán templomok és papok. Ezután lesznek csendõrök, akik nem engedik ki a magyart, s nem enge­dik be a zsidót. Az iskolákkal még óvatosabban fognak bánni, nehogy nagyon nekivilágo­sod­jék a paraszti koponya. Nem fog ráéhezni senki a Pallavicini, Károlyi stb. fideikomisszumokra, sem a nagyváradi káptalan dominiumára. Az imádott hon vigyáz az õ gyermekeire. Szabad lesz imádkozni s reménykedni. Ez utóbbit azonban csak a szívek mélyén. Elég talán ennyi.

Az imádott hon ez idõ szerint való boldogítóját talán nagyon hamar fölváltja más, de arra nincs remény, hogy az új hatalommal új ország jöjjön. Mi históriai nép vagyunk. Nagy tradícióink vannak. E nagy tradíciók kívánják, hogy az ország néhány úré legyen. Ellenben mindannyian egyformán szeressük e földet, melyen annyiszor apáink vére folyt s a hazát, mely ápol s eltakar. Kár, hogy szerencsésebb országokban nem olyan jókedvûek az emberek, mint nálunk s nem kultiválják a rituális vicceket. Okvetlen megszületne az anglius, német, francia vagy belga átkozódó rabbi ajkán:

- Ápolhjon es thakarjan el tégedet a lovagios és ezeresztendüs Magyarország!…

Nagyváradi Napló 1902. november 7.

A. E.