|
Mély fájdalommal tudatom minden nemes
szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi
kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.
Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.
Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.
Éppen aznap költözött el szegény
felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő
előléptetését.
És a néhai, íme, nem érhette el a
dicsőséget.
Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.
Elköltözött, mint ősszel a
gólyamadár.
Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a
rossz példa, a csapodár Erzsike példája… Õ is itt hagyott. Most már se ideál, se
felöltõ!
Még nem olyan régen ékes felöltõben
kísérgettem Erzsikét…
Boldog felöltõs idõk! Már vége a
boldogságnak!
A boldogság rövid, a felöltõ hosszú…
Csak megtermett emberrel indulhatott
el vándorútra.
De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg
is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.
Kutatni kell!
Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez
volt kutatásom kiindulópontja.
„Ha Erzsike hûtlen, nem ok nélkül
lett azzá.
Bizonyosan olyan lelket talált, aki
az õ lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésû szívét megérti;
mûvészi vágyait be tudja tölteni.”
Ilyen tettest kerestem akkor, s
tényleg helyesen gyanítottam.
Erzsikének finom érzéke volt az
ideálok megválasztásához.
Erõs jellemet, mûvészi foglalkozást,
erõs tüdõt, díszes külsõt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek
a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt…
De a felöltõm?
Ez csak nem volt olyan szerencsétlen
flótás, hogy trombitáshoz szegõdjék.
Vagy olyan nagy ellenségem lett a
trombita?
Nem! Nem! Lehetetlen.
Ha vannak a logikának örök
törvényei, akkor az én felöltõm eltûnésének összefüggésben kell lenni a
lakótársam megszökésével.
Mert - jó, hogy eszembe jutott - a
lakótársam is megszökött.
Õt nem ismertem személyesen. Éjfél
után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott,
mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.
Akkor - úgy sejtem - felöltözött,
elment, késõ éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.
És most 5 nap óta minden éjjel
várom, de nem hozzák.
Ugyancsak 5 napja tûnt el a felöltõm
is.
Hát nem gyanús ez?
Gyanús, nagyon gyanús!
És ha gyanúm jogos?!…
Elgondolni az én szolid, jámbor
felöltõmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegõjében. - Bor és
tivornya mellett. Rémítõ!
Szegény felöltõm!
Ki mondja meg néked, hogy reggel
van, ki fog már most téged felölteni?…
„A sors… irigy zsarnokunk”,
elrabolja reményeink színes leplét és drapp színû köpönyegemet.
Már most jól indulok a télnek.
Erzsike elhagyott egy trombitásért,
a lakótársam egy felöltõért, a felöltõm egy „boros kancsó”-ért - aztán tessék
kitelelni.
Semmi sem képes bánatomat enyhíteni,
pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint esõ után galléros köpenyeg.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. december 7.
Adieu Bandi
|