Tetszik
nekünk egy polémia, melyet kálvinista nyakassággal folytat egy lapban két
kálvinista pap.
Típus
ez a két ember. Az egyik prototípusa ama kálvinista papoknak, aminõt a többek
között Bródy Sándor fest a „Hófehérké”-ben. A puritánnak, kemény nyakúnak és
kemény fejûnek. A másik is típus. Tüzes, reformáló elme.
Amirõl
vitáznak, az már szinte eldöntött valami. De az az érdekes, hogy õk vitáznak,
errõl a témáról, a papok s pláne kálvinista papok. Arról van szó tudniillik,
hogy mint fogadja a szociáldemokráciát a protestáns egyház. Róma már régen
megoldotta e kérdést. Róma tõrrel, méreggel, anatémával s más ilyesmivel
fogadja.
A
puritán kálvinista tiszteletes protestál. Neki nem kell a szociáldemokrácia,
mert hazátlan, vallástalan, istentelen és romboló. Nem tudja ezt bizonyítani,
de állítja makacsul.
A
tüzes, reformáló tiszteletes olvasott, tudós, fanatikus ember. Cáfol, támad,
citál, demonstrál, argumentál és kapacitál. Írásaiból kitetszik, hogy látja az
emberiség történetének nagy lángoszlopait. Kereszténység, protestantizmus,
liberalizmus. Hogy a legmagasabb lángoszlopokat említsük. És most csap fel a
leghatalmasabb: a szociáldemokrácia.
A
tüzes papnak van igaza. A protestantizmus mint gyermekét fogadta a
liberalizmust, ezt fog kelleni tennie a szociáldemokráciával is, ami nem olyan
szörnyûséges, mint amilyennek a gyengébbek hiszik. Semmi egyéb: a megtisztult
liberálizmus. A megtisztult protestantizmus. A megtisztult kereszténység…
Itt
e helyen nem szokás politizálni. Csak megemlítjük itt, hogy két kálvinista pap
polemizál s igen ügyesen igen érdekes dologról polemizál. Mommsen azt mondta a
világ halad, két lépést elõre, egyet hátra, de halad.
A
világ igenis halad. Lehet ugyan, hogy most azt a bizonyos egy lépést hátra
csinálja, de halad. A protestantizmusnak pedig most sem szabad másokkal
összefogni, csak a haladókkal.
Nagyváradi Napló
1902. december 21.
(ae.)
|