157. A NAGY HALOTT S A TÖRPE ÉLÕ

A fejedelmeknek szabad hálátlanoknak lenni. Valahogy nem is illik a fejedelmi személyekhez a háládatos érzés. Schiller errõl valahol szabadabban és világosabban is beszélt. A népnek is történelmi joga van a hálátlansághoz. Õt, a szegény tömeget, évezredek óta tartják vakságban és sötétségben. Hogy láthasson tisztán s miként tudjon ítélkezni a nép? A hálátlanság nem abszolút bûn hát, mint ahogy nincs is ilyen bûn. Csak bizonyos határok közt. E határok: a trón és a néptömeg… E határok között aztán szabadjára száguld a hálátlanság ördöge s undokabb lénye nincs sem a vallásos naivság, sem az emberi lélek alvilágának…

Nem szoktunk szentimentáliskodni, de soha annyi hálátlanság nem tetszett föl még elõttünk és soha annyi düh és undor nem kelt még föl bennünk, mint Tisza Kálmán temetésén. Ha csak cinikus hálátlanságokat látunk, beletörõdünk, amint beletörõdünk az élet sok szennyességébe. De a látott hálátlanságok legtöbbjébõl hiányzott az õszinte cinizmus.

Vakmerõ, gyáva hazugságok takaróztak rájuk. A geszti temetést meg kellett volna festetni s ezt a címet adni neki: A nagyság jutalma. Vagy írni kellene róla, akinek több az epéje és a kegyetlensége, mint nekünk. Miket lehetne errõl a temetésrõl írni! Vér öntene el minden szívet, mely sokakért hevül és dobog, tömegeket szeret, institúciókat szolgál, fajt, hazát és embert akar menteni és szolgálni.

A geszti úton kísérnie kellett volna a Tisza Kálmán koporsóját a király képviselõjének. Ott kellett volna lenni Széll Kálmánon kezdve minden magyar miniszternek. Az összes protestáns fõpapoknak és fõ embereknek, ott kellett volna lenni mindenkinek, kiket a semmikbõl Tisza Kálmán tett valamikké. Az egész ma már csak „úgynevezett” szabadelvû pártnak, mely Tisza Kálmánnak köszönheti, hogy még klerikális mezben is monopolizálhat minden hatalmat. A képviselõház elnöki székébe került jezsuitának. A magyar sajtó minden orgánumú képviselõjének. És még milyen sokaknak!

Nem voltak ott. A Széll Kálmán sajtója kiadta a jelszót, hogy „csöndes részvét kéretik” s hogy ezt „a nagy halott így rendelte”. Közben sokaknak megsúgódott, hogy jó lesz le nem menni „demonstrálni” Gesztre, mert a halottaknak minden mindegy, de az élõk haragudni is tudnak. A legtöbbnek pedig súgni és tanácsolni sem kellett semmit. Elmaradtak a halott koporsója mellõl önként, szépen. A halottól nem lehet már kapni semmit. Viszont voltak magyar fõ­rendek és képviselõk, akik kiíratták kõnyomatosakba és lapokba, hogy elmennek, s elmentek Gesztre, azután re bene gesta elmaradtak… És még mennyi ocsmányságról írhatnánk!… A modern Magyarország legnagyobb fiát úgy dugták el pihenõhelyére, mint valami kir. tan. kortes-polgármestert.

Ki felelõs mindezért? Ki akarta s ki rendezte ezt így? Tudja mindenki s elhallgatja mindenki… A néppártnak és klerikálisoknak elõreküldött helytartója, Széll Kálmán, aki mindazt vissza akarja csinálni, amit Magyarországon Tisza Kálmán s a liberalizmus teremtett. A király méltó képviselését megakadályozta avval, hogy a temetési szertartásnak tüntetõen kálvinista karaktere lesz. A nemzet halottjaként azért nem akarta Tiszát eltemettetni, mert fegyvertársai, Zichy Jánosék tiltakoztak az ellen. Mikor pedig a Széll elõtt még mindig rettegett mumus, Bánffy Dezsõ báró olyan impozáns küldöttség élén áldozott kegyeletének a Tisza koporsójánál, Széll szerteküldte csatlósait a Gesztre készülõkhöz. Fejérváryt s a generálishoz szívbõl ragaszkodó néhány komoly, derék urat, már nem lehetett visszatartani, de nagyon sokat megriasztott az üzenet:

- A miniszterelnök nem szeretné, ha demonstrációnak látszanék a geszti út.

Így és hasonlóan harcolt a halott Tiszával az élõ Széll Kálmán. Hát nem jogos az undor, amit éreztünk és érzünk? Hát nincs már gerinces magyar politikus egy sem? Hát ki van szolgáltatva ez az ország teljesen Széll Kálmánnak, ez új Kollonicsnak, ennek a perverz, ennek a titkos jezsuita, kokott-alaknak?

Nagy Tisza Kálmánunk temetése nemcsak a magyar szabadelvûségnek, modern haladásnak s európai magyarságnak a temetése volt, de temetése volt a józanságnak, az önérzetnek s a gerincnek. Az egész ország ott fetreng a jezsuitizmus magyarországi helytartójának, Széll Kálmánnak, e perszonifikált ledérségnek a lábai elõtt. Az õ dicsõségét zengõ zenekar az ország s a primet ugyancsak kezeli a megvásárolt sajtó. Csak valami emberséges mennykõ csapna ebbe a zenekarba s találna okosan. Megváltást immár csak csodától várunk.

Nagyváradi Napló 1902. március 28.