|
Azok
akarják nagyságát lejáratni, õt magát örökre eltemetni, akik mindent neki
köszönhetnek. Az ellenségei lobogót hajtottak ravatala elõtt, kijelölték
nemesen helyét a magyar Panteonban. A hiénák szerepeire a jóbarátok, az
intimusok, a saját teremtményei mertek csupán vállalkozni. Széll Kálmán egészen
nyugodtan kiáltotta ki:
-
Tisza Kálmánt sohasem szerettük.
Az
õszintesége megkap e kijelentésnek, hiszen õszinteséghez annyira nem szoktatott
bennünket Széll és a rendszere. De újra csak utálatot gerjeszt bennünk a mód,
mely Széllnek még kivételes szereplésénél, a szincerizálásnál is
megnyilatkozik. A halottat bántja, ki halhatatlan bár, de kitõl már félnie nem
kell. Gyávább az állatmese gyáva hõsénél, aki nem várta meg az oroszlán halálát
s már a betegségnél neki bátorodott - rúgni.
No
nem baj. Tisza Kálmán nagyságáig nem ér ám az ágaskodó törpe. És, hejh, sokba
kerül az ennek az országnak, hogy a mostani miniszterelnökét mindenki szereti.
A
geszti porladónak álmát meg éppenséggel nem zavarja ilyen kicsinység. Minket
vérez csak, minket bánt, akik még élünk s akik még mindig be merjük vallani,
hogy nagyon szerettük azt a hideg, kemény, büszke s koporsóba zártáig puritán,
tiszta embert, aki a geszti sírboltban fekszik porhüvelyével, de életével a
halhatatlan nagyok csarnokában fényeskedik.
Sok
éretlen, kicsinyes, farizeus vádaskodás illette Nagyváradot, mikor október
harmadikán úgy látszott, mintha cserbe[n] hagyta volna az õ nagy öregét. Mi
érezzük és tudjuk: mennyire nem ismerték sem Tisza Kálmánt, sem Nagyváradot a
vádaskodó éretlenek, kicsinyek és farizeusok.
Egyesek
hanyagsága, egy elfuserált választás még csak nem is érinthette azt a szent
kapcsot, mely Nagyváradot Tisza Kálmánhoz fûzte. Sokkal nagyobb volt Tisza
Kálmán és sokkal hûségesebb Nagyvárad.
E
hûség és szeretet parancsolja, hogy mi siettessük a történelem bizonyos
ítéletét. Nagyváradnak kell megindítania a mozgalmat, hogy Tisza Kálmán
halhatatlan nagyságát szobor hirdesse! Ez a szobor sehol sem állhat, csak
Nagyváradon és ennek a szobornak állania kell mielõbb. Az elsõ lépést bizonyára
megteszik azok, akiknek a kötelességük. Törvényhatóságok, testületek s
magánosok róvják le áldozataikat mielõbb s hogy leróvják és leróhassák - ez a
mi föladatunk lesz.
Mi
budapesti laptársainkat kérjük meg, hogy be se várva a fölkérõ, hivatalos,
udvarias formát, nyissák meg a teret az adakozásra. Gyûjtsenek Tisza Kálmán
szobrára mindazok a lapok, melyek nemcsak névben liberálisok s nem félnek a
törpe élõtõl, hogy irigy lesz a halhatatlan nagyra.
Szörnyû
nagy és talán szörnyû veszedelmes átalakulás elõtt áll a magyar közélet, mely
olyan gyors egymásutánban vesztette el Szilágyi Dezsõt, Pulszky Gusztávot s a
legnagyobbat, Tisza Kálmánt.
Immár
kezdenek az emberek nemcsak felejteni, de nem érteni is. A magyar földbõl
sarjadt s a Tisza Kálmán egyéniségében legjobban ragyogó nemes liberalizmus
tölgye leomlott. Jöjjenek ezért akármilyen sötét idõk is, utánuk más újra nem
jöhet - ezt hisszük és hirdetjük -, mint ennek a nemes liberalizmusnak
megtisztult föltámadása.
Ennek
a hitnek és igének megtestesítése volna s lesz Tisza Kálmán nagyváradi szobra.
Bihar
és Nagyvárad, a magyar liberalizmusnak e klasszikus földje, ha ma még
megváltást nem is vihet a fenyegetõ veszedelmek elé, de meg akarja s meg fogja
õrizni a magyar liberalizmusnak a hitét s e hit föltámasztó erejét.
Nagyváradi Napló 1902.
április 6.
|