|
Pokoli
élvezettel olvasgatjuk mostanában a magyar klerikálisok lapjait. Az egeket
verik föl siralmaikkal. Kiket siratnak? Ezt a balsorsú mi hazánkat? A nyomorgók
és kivándorlók százezreit? Dehogy. A francia apácákat és a barátokat, a
világosságnak e végre is ûzõbe vett veszedelmes ellenségeit.
Az
Alkotmány három cikkben is siránkozik.
Íme
egy-két szemelvény az Alkotmány cikkeibõl:
Most
az egyenetlenkedõ és félénk katolikusoknak teljesen szabadkõmíves kormányuk van.
Justin Louis Emil Combes (volt diakonus), Ernest Vallé, Maurice Rouvier,
Charles Pelletan, Theophile Delcassé, Gaston Doumergue, Léon Paul Mougeot,
Alexandre Bérard nagymester, a kormány tagjai, miként a brüsszeli Patriote
okmányokkal kimutatja, szabadkõmûvesek. André tábornok nagy valószínûség
szerint szabadkõmûves, marad még két tagja a kabinetnek, akikrõl ez idõ szerint
konstatálni nem lehet, nem tagjai-e a páholynak. Lemaitre számítása szerint a
francia szabadkõmûvesek száma összesen 25 000, egy másik számítás szerint a
szabadkõmûves szenátorok és képviselõk száma meghaladja a 400-at.
-
Combes
úr üdv neked! Köszöntünk szívvel-lélekkel, mert visszaállítottad országodban a
monarchiát. A köztársaság mindig a polgárságot, zsidó és szabadkõmûves uralmat,
a monarchia mindig a keresztény elvek és érzelmek diadalát jelentette
Franciaországban. Waldeck-Rousseau ravaszul nem merte végrehajtani az
egyesületi törvényt, hanem visszalépett, hogy elnök lehessen, s maga helyett
oda állított egy gyenge elméjû aggastyánt, hogy az kaparja ki számára a forró
gesztenyét. Ez az individium [!] Combes úr, a félkegyelmû szenátor, aki azt
hiszi, hogy a koromfekete kaoszból egyszeriben feltûnt nevét azzal lesz
lehetséges a világtörténelemben megörökíteni, ha a legkérlelhetetlenebbül
hajtja végre Waldeck-Rousseau törvényét. Klasszikus, hogy az öreg bácsi
szereplését komolyan veszi, s nem látja háta megett Waldeck-Rousseau kaján
mosolyát s nem veszi észre, hogy a ferderöptûek osztályához tartozik, akiknek
élete vetekedik a kérészével és az agyveleje csak két dimenzióban mûködik.
Nyugodt lehet Combes úr. Neve a históriában nem fog fennforogni - mint ahogy
nem tudjuk, ki volt Raffael korában a két Szicília miniszterelnöke, ellenben mi
keresztény katolikusok mégis kell hogy hálával tartozzunk annak az embernek,
aki a Habsburg-Lothringen dinasztia egyik legbájosabb tagját belesegíti a
Capetingek trónjába és az Elyséere felvarázsolja a Bourbon liliomot. Éljen
Combes!
Az
agrárius klerikális „Hazánk” nem kevésbé dühöng. Egyebek között a következõ
jellemzõ szentenciát mondja ki:
Franciaországban
az elõkelõség épp úgy zárdákban nevelteti leányait, mint a középosztály; az
elõbbi többnyire fiait is. Tömérdek lehet a neveléssel foglalkozó zárdák száma,
ha csak egyetlen rendelettel 2500-at lehet bezáratni azon a címen, hogy az
állami tantervvel nem egyeznek meg az ott hirdetett elvek. Tehát a középosztály
legnagyobb része ellen intézett valódi merénylet az, midõn a kormány egyszerre
2500 iskolát szüntet meg s megakasztja így 150.000 tanulónak szellemi
fejlõdését. De merénylet ez maga a szellemi haladás ellen, mert a jelenlegi
tanuló ifjúság lelkében örökké élõ rázkódást fog e megszakítás elõidézni s még
inkább az a brutalitás, mellyel a rendeletet végrehajtják. Ha Loubet Combes azt
akarják elérni, hogy a jelenlegi tanuló ifjúság jobban ragaszkodjék az egyházi
neveléshez, mint valaha, akkor igen jó eszközt választottak arra a rendeletben.
Ha azt kívánják, hogy az ifjúság örökre meggyûlölje a köztársaság fogalmát,
akkor bölcsen tették, hogy rendõrkatonákkal dobatják ki az ifjúság szeretetében
álló nevelõket 25-30, sõt több száz év óta bírt nevelõintézeteikbõl.
Hát
mi megértjük a mi klerikálisainkat. Nekik igazuk van. A gloire nemzete, a nagy
nemzet adott mindig irányt az emberi haladásnak. Õk ám nagyon jól tudják, hogy
a francia példát nálunk is követni fogják elõbb vagy utóbb.
Nagyváradi Napló
1902. július 26.
|