|
Akik
tegnap délután fél öt óra tájban a Széchenyi tér körül jártak s akiknek
fölmelegedni tud a lelkük - az õszi napsugarakban egy igazi emberi képet,
könnyezve mosolygó dokumentumot láthattak. Az ügyészségi börtön néhány szomorú
lakója ahhoz a kegyhez jutott, hogy szuronyos õrök között kijöhetett a
szabadba. Locsolták az utcát és teret a darócruhás, szegény emberek. Az õszi
nap fénye, a tiszta levegõ, a nyüzsgés, az élet lázba hozta a szegény embereket.
Ujjongva, gyerekes örömmel végezték a dolguk… És jöttek az iskolából a
gyerekek. A sápadt kis öregek nagy komolyan ballagtak a könyveikkel hazafelé. A
rabok ezt gondolhatták:
-
Milyen gyerekek még! Milyen szabadok! Milyen gondtalanok… És milyen
szomorúaknak és öregeknek látszanak mégis.
A
kis iskolás öregek pedig ezt gondolhatták:
Ezeknek
a förtelmes raboknak milyen jó kedvük van. Bizonyosan vidámabb hely a börtön,
mint az iskola.
Egyszer
csak egyik rab a vízsugarat a gyerekek felé engedte… És íme csupa vidámság lett
a tájék. Kacagott, hahotázott, mulatott mindenki. A kis iskolás öregek, a
kioszk uzsonnázó vendégei, a Muki pincér, a szuronyos börtönõrök. Mindenki, aki
arra járt. De legjobban a darócruhások… Olyan szép ez az õszi idõ és olyan szép
a kacagás… E különös életnek olyan beszédes kis képét ragyogta itt az õszi nap…
Nagyváradi Napló
1902. szeptember 25.
|