3. ÍRÓ EMBERKÉK

Cél-e vajon az írás? Önmagában és önmagáért való mesterség-e az írás? Kivételes ember-e mindenki, aki írni tud, s jusst formálhat-e, hogy õt és írását számontartsák?…

Ezt a sereg kérdést, melyben mindenikben bent zúg a nem, az író emberkék nagy elszaporodásának okából írtuk le. Olvassuk az elmúlt esztendõ irodalmi aratásáról a beszámolókat, olvassuk a gyakori híradást új és új könyvekrõl, s zúg a fülünk az író emberkék lármájától.

Az író emberkék nálunk szapora és veszedelmes fajta. Az író emberkék rávallanak a mi õs nyomorúságunkra, bús kicsiségünkre, hogy nálunk még nemrégiben meg kellett becsülni, aki egyáltalában írni próbálkozott, hogy nálunk vagy egyáltalában nem olvasnak, vagy minden ízlés és kritika nélkül, s hogy kis náció vagyunk, elmaradt és koldus.

Színtelen, de szagtalannak nem mondható légiója az író emberkéknek garázdálkodik e kis ország kis nyilvánossága elõtt. Törpék, fejetlenek és lábatlanok. Írni többnyire tudnak. És írnak. Hajh, sokat írnak. Annyira írnak, hogy Ambrus Zoltán, Kóbor Tamás, Peteley és még sokan már nem bírták tovább a dolgokat. Õk már csak éppen hogy meg-megjelennek. A patkánysereg, az író emberkék, gusztusrontó had. Az emberkéknek bezzeg nem rontja a gusztusukat semmi. Mázolnak és másolnak bátran. Nincs egy új ötletük, egy új hangjuk, egy új szavuk. Más, kultúrországban minden intelligens embernek illik literátus stílusban írni tudni. Nálunk egyszerû illendõséggel írók az emberek.

Úgy érzem, hogy bûn író céllal, mûvész író céllal egy sort papírra vetni, melynél megrezzenhet bennünk a gyanú, hogy elíródott már elõlünk. Hiába bújnám Velencét, hiába szállna meg talán új, hatalmas impresszió, amelyrõl úgy érezném, hogy a világosság, a rejtett igazság felé csap, mint minden új érzés és gondolat - verset nem mernék írni. Byron után s a többiek után!… Ha ezerszer kapna és fogna meg az a lírai hangulat, hogy a világi hajsza után békére, csendre vágyom vagy találtam - ezt a banalitást nem merném megzengeni, ha mindjárt ezer új hangom volna rá. És nem cselekednék Bourget-imitációként, nem fotografálnék, nem anekdotáznám novella címmel, urambátyám-ítélettel egy világért sem. Bezzeg az író emberkék nem félnek, nem panaszkodnak. Egy Gorkij, Csehov, Phillips s nem tudom miféle novella húsz-harminc magyar novellát termel. Színpadi munkák s másnemû irodalmi produktumok sem születnek különb módon. Az író emberkék eközben neves, ismert alakok lesznek. Öt-hat kötetet adnak ki. Almanachba kerülnek. - Irodalmi társaságokba. - És hûségesen támogatják - tolják egymást viszonzás fejében. Bródyn, Mikszáthon, Herczegen, Tóth Bélán, Kiss Józsefen, Gárdonyin s még egynéhányan kívül igaz író ember alig verhette s verheti magát keresztül az író emberkék nyüzsgõ raján a fiók Bourget-ken, nyomorék Gorkijokon s impotens Musset-ken. De olyan igazi való nagyok szorulnak egyre félrébb, mint Kóbor Tamás, Ambrus Zoltán, Peteley stb. Meg sem szólalnak, csak bujkálnak egy Ignotus, Hevesi Sándor stb.

Egyébként, ahol a kultúra liliputi, ahol a tudósok, politikusok, mûvészek liliputiak - mint lehetnének mások az írók? Egy-egy erõsebb, szélesebb tehetség meg sem tud fordulni ezen a kis, elmaradt placcon. A francia géniusz kritikája le tudta verni a popularitás magas polcáról az Ohnet-ket, Bourget-kat, a német kritika, a Hardenek most számolnak le egy Sudermann-nal. Nálunk vidáman élnek s uralkodnak az író emberkék!…

Nagyváradi Napló 1903. január 4.

(ae.)