5. MAGYARSÁG

Bánffy Dezsõ hite és programja ennyi: magyarság. Teljes, igaz, nem alkuvó, s higyje el nekünk mindenki, hogy ennél hatalmasabb és gazdagabb hite és programja sohse volt még magyar politikusnak. Nem fajõrület ez, nincs rokonságban a hülye nacionalizmussal. Ha csak egy csöpp reakció volna ebben a hitben és programban, Bánffystól együtt taszítnók el magunktól. Ez a magyarság sine qua non. Azt lehet mondani, hogy természettudományi, mint minden igazság. Ebben benne van minden, amit a belátható jövõ kíván…

Olvassuk és elképzeljük, hogy mennyire lenézik Amerikában a Magyarországból kiván­dor­ló­kat. Ott, hol a diplomás zulu iparos nem ritkaság, micsoda félvad népzagyvaléknak tarthatnak bennünket. Akik Magyarországból kivándorolnak Amerikába, azok többnyire koldusok, analfa­béták, s ahogy megérkeznek, nemzetiségi és felekezeti harcba fognak. Koldusok, analfa­béták és vadak.

Ebbõl megértheti mindenki, hogy a Bánffy hite és programja micsoda nagyszerû hit és program!… A magyarság elõretörést, kultúrát és liberalizmust jelent a Bánffy fejében és szívében és nagyon sokunk fejében és szívében is.

Nincs ehhez a históriának, a tradícióknak, a fajmagyarság mániájának semmi közük. Ez a hit és program a mából, a jelenbõl, a szükségbõl folyik. Ha e sorok írója tót fiskális, vagy oláh pópa volna, de olyan szabad agyvelejû, amilyennek most véli magát - akkor is azt mondaná, hogy ennek az országnak muszáj teljesen magyarrá válnia, hogy tovább élhessen, hogy gazdag és kultúrország legyen. Elõször, mert legkönnyebb magyarrá tenni. Újra nem beszélünk a históriáról. A jelen intézményei magyarok. Numerusra a magyarul beszélõk és magyar kultúrán dolgozók száma a legnagyobb. Ami keveset vagyonban és kultúrában csináltunk, az legnagyobb részében magyar. Ha német volna, oláh volna, azt kellene mondanunk: németesít­sünk, romanizáljuk. De magyar! Itt magyarosítani kell! A magyar fajta szorgalmas és türelmes. A szorgalom és türelem hát magyar erény. A magyar fajta reformra, liberális gondolkozásra hajló. Mutatja a reformáció, mikor e fajta színe-lángja fogadta el a protestáns vallást. Ami a kultúrát illeti, ez a fajta adta Mátyást, a reneszánszkirályt. Erdõs[i] Sylvestert, Széchenyit, Kossuthot Petõfit, hogy nagyokat lépve ragadjunk ki pár nevet. Ez a fajta haladásra, gazdagodásra, szabad gondolkozásra, kultúrára termett. De most tehetetlen. Megkötik a kezét Róma, a feudális fõnemesség s a nagyon éretlen, de nagyon izgága nemzetiségek. Ezt az országot hát muszáj magyarrá tenni! A magyarság, Bánffy magyarsága, harc a klerikalizmus, ostoba nemzetiségi fantazmák, Bécs, a sötétség, a kiszipolyozás s a hülye nacionalizmus ellen.

Bánffynál sohse gyûlöltek többen és jobban még magyar politikust. Ugye nem nehéz megérteni? De [nem] nehéz megérteni azt sem, hogy akiben ez ország fennmaradása szükségességének sejtése vagy tudása él, aki haladást és kultúrát akar: ma Bánffy után kiabál. Kezdik belátni egyebekben elég konzervatív bácsik is, hogy radikalizmus kell, magyarság kell, Bánffy kell!…

Magyarság! Gazdagabb, népszerûbb hit és program nincs ennél!… Radikalizmus! Kis népet, a mi helyzetünkben levõt, más még nem mentett meg a fenyegetõ haláltól soha!…

Egyesüljünk a magyarság hitében és programjában mind, kik e földön élni és haladni akarunk!…

Nagyváradi Napló 1903. január 10.

A. E.