|
Bródy
Sándor „Királyidillek” színpadi trilógiáját a kolozsvári színügyi bizottság
letiltotta a színpadról. A história szent nevében. A história, a görögtüzes
história nem tûri, hogy Lajos királyt, Mátyást, és Bethlen Gábort embereknek
rajzolták… A merész, igaz és becsületes Bródy Sándor persze sehogy sem érti
ezt. Pedig hát ilyen nagy úr a história. Mária Teréziának szabad fölséges
szobrot állítani, de próbáljon valaki színpadra vinni egyet a nagy királyné
idilljeibõl. A história nem tûr ám ilyesmit, s az emberek sem tûrik, hogy nekik
ne hazudjanak. Zsófia fõhercegnõt valamikor legalábbis boldoggá fogja avatni a
római egyház, s a história ékes szavakban fogja magasztalni a Mária Lujza nõi
erényeit s angyali jóságát, hogy egy szegény nyelvmesternek pártját fogja. És a
história azt is megcsinálja esetleg, hogy a házastársak számára oda fogja
állítani példakép gyanánt a Lónyay-párt.
A
história az élet megtisztítása. A história a legemberibb tudomány, mert benne
kristályosul ki az emberiség hazugság mániája, örök önámítása. Azt mondják,
hogy az önámítás a boldogság princípiuma. Milyen boldogak lehetnek az emberek
Kolozsvárt, s milyen nyugodtak lehetnek azok, akiknek félniök kellene a
história ítéletétõl. A história csak a Dózsa Györgyöket, Dantonokat Bresciket
bélyegzi meg, a koronás botránytévõket soha!…
Nehogy
úgy járjunk, mint Vázsonyi járt Kinizsivel. Mindezt nem Lajos királyra,
Mátyásra és Bethlen Gáborra értettük. De a három neves, néhai nagy úr is náthát
kapott, ha nagy hidegben nem jól öltözködtek s szarvakat, ha nem vigyáztak a
feleségeikre. Emellett aztán igen kitûnõ férfiak lehettek, s azok is voltak.
*
A
mester járt közöttünk, s a jövõ héten újra visszajõ.
A
vasútnál jó Somogyi Károly egyedül fogadta, bankettet nem rendeztek a
tiszteletére, egyelõre még koszorút sem kapott, vizitelnie nem kellett sehol,
utcán, kávéházban nem bámészkodtak utána. Semmi lárma, semmi zöldség, semmi
molesztálás. A mester el volt ragadtatva:
-
Nagyszerû város. Egy város, ahol nem ünneplik az embert. Látjátok, marhák - ez
már egy darab Amerika. Ez modern város. Itt megváltják a színházi jegyet, megértik
s megtapsolják az embert. Aztán vége. Nagyon helyesen. Nem zavarják ki az
embert a maga kis bölcsességébõl és nyugalmából…
Minden
így is van. Ám azért határozottan Ujházi lázban égett Nagyvárad. Ázsióval
keresték a jegyeket. Crampton mestere fölzavarta a lelkeinket, s kiváltott
belõle sok becsületességre és igazságra való vágyakozást, Pont-Biquet-je derût
hintett a lelkeinkbe. Egyszer egy elõkelõ grófi mama elvitte a bakfisleányát a
„Pont-Biquet család” elõadására.
Szentül
hitte, hogy az õ édes, hófehér, szép kis leánykája nem érti s nem értheti meg a
darab veszedelmesebb csalafintaságait. Mikor aztán Ujházi bejön süketen az
utolsó fölvonásban, a méltóságos mama magyarázza a kis leányának:
-
Látod, most részeg Pont-Biquet.
-
Nem részeg az mama - bizonykodott a kis leány. - Én látom, hogy nem részegség
az…
…A
kifejezõ erõ óriási mértékét Ujházi Edében bizonyítja ez a kis eset… Vagy talán
azt, hogy a méltóságos mamák nem vigyáznak eléggé a kis leányaikra…
*
Most
földelték el a hirtelen eldõlt daliás, derék férfiút s már utódja után néznek a
szemek. Valamikor még zengett a nóta:
Az alispán
kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, ha onnan el nem veszett,
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
Hogy elmerült ez a darab szép idõ, mint
merül egyre mélyebbre a múlt tengerében. Már a Szunyogh Péterek közül is, kik
még valamit visszatartottak, lekötöttek a régi levegõbõl - oly kevesen
maradtak. A régi, sok tekintetben nemes, becsülésre méltó formák összeomlottak,
s zavaros formátlanság van ma még helyükön. Mi lesz a vármegyével? Mi lesz a
régi becses tradíciókkal, melyek helyébe nyegleségek kerültek? Hogy fog
kialakulni, a mai siralmas káoszból a jövendõ magyar élet? Ki tudja mindezt? A
vármegye temetett tegnap. Derék férfiút temetett, akit megõrölt, s aki a mai
vármegyében a régi vármegyét szerette. A mai vármegye… Csak õrölni tud,
pusztítani és pusztulni…
Nagyváradi Napló
1903. január 18.
|