|
Franciaországban:
nostra res agitur. Mindnyájunknak, az egész jövendõ emberiségnek sorsát edzik a
tûzben, pörölyözik, formálják a világ nagy mûhelyében: a mindig izzó, szikrázó,
morajló Párizsban. Csodálatos, de megfejthetõ módon: a magyar társadalomnak
csupán két legérzékenyebb szerve érzi ezt: a klerikalizmus és a
szabadkõmívesség. A többi magyar alig lát és tud többet a breton parasztnál
vagy valamelyik agg francia márkinénál: üldözik a szegény nõvéreket és a jámbor
abbékat. Pedig Franciaországban az dõl el most, hogy föl lehet-e már végre
szabadítani az emberiséget, lehet-e végre világosság mellett a kultúra útján
elõretörni a boldogság felé… Nem a jakobinusok harcolnak a csuhásokkal, hanem
az ész a megzápult szívvel, a világosság a sötétséggel, a fölszabadító
humanizmus a leigázó deizmussal. Nostra res agitur…
*
Combes-ot
alighanem levette a lábáról az úgynevezett tudományos reakció. Az a hülye
elmélet, hogy a társadalom csak vele egy idõs erkölcsi elvek mellett
egzisztálhat. Már Combes azt vallja, hogy a klerikalizmussal nem lehet könnyen,
radikálisan elbánni, mert sok évszázad alatt beleszívódott a társadalom vérébe.
Ez valami kificamítása az evolúció elvének, reakciós kisajátítás. Brunetière az
atyja ennek az idétlennek. Apostolainak száma most már légió. Valóságos
tudománya van már Franciaországban a reakciónak. A mi Prohászkánk is ezektõl
tanult. Ez új apostolok már nem bíznak abban, hogy a hitnek, a vallásnak
egymagában elég ereje legyen az embereken. Azt prédikálják tehát, hogy a vallást
kultiválni, esetleg fejleszteni is kell utilitárius szempontokból, mert a
vallás mindennél megnyugtatóbb, boldogítóbb és hasznosabb. Mikor Coppée, a
poéta, zsolozsmáival megszégyeníti a legöregebb rózsafüzéres nénit, szabad
gondolkozók, valósággal új enciklopédisták, bigottságba süllyednek: mi nem
csodálkoznánk, ha Combes Saulusból Paulus lett volna.
De
félni nem kell. Jaurès a francia kamara alelnöke. Az új, emberséges, világos
világot nyomja, hajtja fölfelé az örök kauzalitás, az egyetlen igazság: a
természettudományi. Csak a gyöngék roskadnak térdre. A kemények többen vannak,
s Párizs, e csodás mûhely izzó, háborgó.
A
jövendõt formálják ott. A jobb
jövendõt. Mindnyájunk jövendõjét. Nostra res agitur.
Mi
nekünk nem lehet a francia példát egyszerûen utána csinálni. Mi elmaradtunk
messze. Csak az ideák szárnyaltak el hozzánk. A körülmények, a dolgok még nem.
Nálunk még nem volt meg az a forradalom sem, melyet a francia már felejteni
kezd. Nálunk a harmadik rend gyõzelmet sem aratott, s máris lejárta magát, de
emellett a feudalizmus majdnem olyan, mint Dózsa György idejében, amihez aztán
szinte õrült hallucinációképpen hangzik a modern proletárok új Marseillaise-e.
Ilyen káosz még nem volt azóta, hogy az elsõ vízcsepp leverõdött az õsanyagra.
Mi lesz ebbõl? Sok dolgot elõlrõl fog kelleni kezdeni. De legeslegelsõ sorban
jöjjön már az a radikalizmus. Nekünk elõl kell kezdeni a dolgot az elsõ
rendnél, aztán a másodiknál s a harmadiknál végre. A rangokkal, kiváltságokkal,
õsdurvaságokkal, arisztokráciával és klérussal, s a kiszipolyozó tõkével
egyszerre kell végezni. Hogy? Tekintsünk Franciaországra…
*
Nostra
res agitur. Ha élni akarunk, kezdjünk már az élethez. Oldjuk meg magyarul a
problémáinkat. Mert ugye nem kedves kilátás, hogy esetleg a porosz Bebelek vagy
a szláv Bakunyinok utódai fogják ezt elvégezni helyettünk - ha majd germán vagy
szláv tenger ömlik a mi élhetetlenségünkre!?
Nagyváradi Napló
1903. február 1.
A. E.
|