Valamikor
- Jókai is megírta - nagy passzió vala Pest városában a kutyakomédia. Úri,
elegáns mulatság volt ez. A lóversenyek késõbb jöttek. A teátristákra akkor még
a kutya se nézett, annál kevésbé, mert a kutyákat nézték. A kutyakomédiából
Wulf-cirkusz nõtt fel, a teátristák komédia házából lõn sok-sok díszes
kõpalota. Minden komédia megnõtt, megfinomodott Budapesten. Csak egy nem: a
politikai komédia. Ez az egy esik, süllyed egyre. Mintha vissza készülne
fejlõdni az elsõ, primitív politikai formáig, mikor az összeverõdött
embercsordát a törzsfõnök addig pusztította, míg az elkeseredett õspolitikusok
a kellemetlen törzsfõnököt megették.
A
magyar politikai komédia nívótlanabb egy peceszöllõsi mûkedvelõ elõadásnál. Ma
már pedig minden komédiás tanul, készül, növekszik, csak a magyar politikusok
nem tanulnak.
Tessék
csak figyelni - ha a gyomor erõs - a magyar parlamenti tárgyalásokat. Csak a
legújabbakat. Az újév óta folyókat. A Singer-heccet, a tegnapi heccet
kiválóképpen. Ott a kiegyezés kérdése, ott voltak az új, immár törvényekké vált
reakciós javaslatok, itt a véradójavaslat. A szívünkbe, a fejünkbe és a
gyomrunkba vág valamennyi. És a politikus komédiások nem tudnak a repertoárból
semmit. Újév óta ambíciójukat csak két hecc tudta koncentrálni. Micsoda
becsületes komédia volt anno dacumál a kutyakomédia! Ott nem ígértek
színjátékot s egyéb magasrendû produkciókat. Csak kutyakomédiát ígértek, s a
mûsort mindig betartották.
Mi
nem csodálkozunk, ha néhány lap egy idõ óta a parlamenti referádát csak tessék-lássék
kezeli, s ehelyett krónikázik a parlamentrõl olyan hangon, ahogy a színköri
elõadásokról szokás.
Még
ez is nagy megbecsülése ennek a mi politikai komédiás házunknak.
A
politikus komédiások nem tanultak, s nem akarnak tanulni. A múltkor megûztek egy
embert, aki okos is, ügyes is, zsidó is és újságíró is. Most egy másikat
ûznének meg újra, aki sokszor siklott ki már a kezük közül. Régi róka már. Öreg
katona, szókimondó, snájdig, szabadgondolkozó. Az újságíró után generális.
Közben próbaûzést mívelnek egy grófi kollégájukkal, akinek meg alighanem az a
bûne, hogy bár gróf, tanult, tud és dolgozni szeret. Singer, Fejérváry,
Andrássy. Ki jön azután a sorba? Mert ûzni tudnak a politikus komédiások.
Egyebet sem. Egy-egy úgynevezett vihar esetén padok döngetése, odaordítások
idején látja az ember, mennyi dicsõ politikusa van e hazának. A nessipálok - a
Nessi-botrányt az elõbb ki is felejtettük - gabányiak, lengyelzoltánok,
trubinyiak s az ördög tudja még kik: milyen hõs hazafiak. Mindezek tetejében
pedig legutóbb már szabad volt föltámadnia a rabonbánnak, most feláll a zabos
zsákra s úgy önérzeteskedik. Hogy aztán minden ügy, hajsza, ambíció és tudomány
konkludál és kicsúcsosodik a lovagiasságban - ez már csak természetes. Ha új
affér nincs, jó a régi is. Fölfrissítik, hogy Ugron Gábor nem kapott lovagias
elégtételt, ellenben vénasszonynak nevezte Fejérváryt… Mit akar egyebet a
mandátumosztó jó nép? Nessi Pálból veszettül hírneves ember lett, Singert
kiugratták a szabadelvû pártkörbõl, Ugron Gábornak elfeledték a zabot, Andrássy
Gyula végérvényesen hozzájutott a Herbert-címhez, Fejérváry tegnap volt
huszonháromezerötszáztizenharmadszor hazaáruló bakhuszár, a képviselõházban
pedig ismét volt egy mulatságos nap. Odadobnak bennünket újabb tíz esztendõre
az osztrák szipolyoknak, nem engednek se be, se ki, legfeljebb csak horvát
útlevéllel, amink még akad, azt odadobják a katonai molochnak. Mindez semmi…
…De
hát jó, jó. Van politika és van kutyakomédia. De a kutyakomédia, mikor még
Pesten ez vala divatban, sohse neveztette magát - politikának!…
Nagyváradi Napló
1903. február 8.
A. E.
|