Egy
félig megírott levelet találtunk tegnap a redakcióban az Ady Endre íróasztalán.
Úgy látszik, tegnapi kitüntetésének hatása alatt írta az édesapjához, de be nem
fejezte. Ismerjük olyan lustának, hogy talán be se fejezi, talán el se küldi.
Meg akarjuk szerezni az õ apjának, meg a közönségnek is azt az élvezetet,
amelyet ez az episztola bennünk keltett, s ezért közöljük az egészet e helyen a
levélírónak szíves beleegyezése nélkül is.
Hogy
jó lett volna, édesapám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon,
kivirágoztatni a hét szilvafát, s becsületet szerezni az elkoldusodott diósodi
Adyaknak?… Bizony talán jó lett volna. Sohse nyeltél volna keserûen a nagyobbik
fiadra gondolva, kit haza, a kis fehér házba csak a megveszekedett idegei
kergetnek olykor, s aki úgy érzi az érmindszenti nyugodalomban, hogy megölte
az életét, bolondokat mível, mert künn a sokadalomban harcok, tépõdések,
gondolatok és kínok között bomlasztja, veszejti el magát. Úgy van, úgy van!
Barátkozom az öreg akácfával, kinézek a rétre, belecsalom a mélységes
csöndességet a szívembe, beleolvadok a csöndes gondolattalan vegetálásba,
szagolom az isteni, a csíráztató, a nagy erejû földet, és olyan semmivé, a nagy
semminek (vagy a nagy mindennek?) olyan kicsike rabszolga-pehelyévé válok, mint
Mouret abbé a nagy tenyészõ kertben… Egy napig… Te tudod édesapám, hogy csak
egy napig… Aztán rés törik a nagy kerten… Besüt a nap, bezúg a lárma, bezsibong
a lelkembe az élet, s én rohanok tõletek el, vissza… Úgy érzem agyonnyom a
csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdõm, ha nem szaladok a zajba, ha
nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági
lármába… És te meg az anyám ilyenkor újra elsirattok… És jaj, talán igazatok
van…
Ez,
ez. Amivel most is karcolok. A penna. Mit akar ez a rongyos, acélhegyû kis
diabólus? Miért csal el a nyugodalomból annyi és annyi békés kétlábúnak készülõ
jámbort? Miért kenyér és grádusokra emelõ eszköz az egyiknek, s miért üzõ démon,
szent õrület, mártírium a másnak?… Heine Henrikkel szeretnék válaszolni neked
édesapám, de ez a néhai ember zsidó volt, s ti mostanában ott a kis falukban és
itt a nagy városokban kezditek a zsidót nagyon nem szeretni. Õ szólt vala a
szentlélek lovagjairól, a misszió boldog bolondjairól és az emberiség
boldogtalan szükségeseirõl. Ma már azonban, édesapám nem divatos ez a Heine.
Azok az urak ma, akikrõl õ végrendeletében sem feledkezett meg. A szentlélek
lovagjait pedig magyar agrárius nyelven zsidó skriblereknek nevezik manapság…
Hát
mik is vagyunk most? Néha és a napi világban cinikus fáradtak, a tekintélyeket
már nem is rombolók, csak hanyagul leköpködõk. Fáradt olimpuszi istenek és
kiközösített, magasról lenézett páriák… Vagyunk nagyon sokszor komiédások.
Alkuvóbbak a lócsiszárnál s hajlékonyabbak a nádnál… Addig… Addig, míg nem
int, nem hív a gyilkos, az acélhegyû ördög… Az istenes ördög…. És akkor csupa
hit a világ, csupa szerelmes lángra érdemesség az élet. És ilyenkor beleverjük,
belekorbácsoljuk nyomorult testünket, összetépett idegeinket e nagy szerelembe.
A jobb életért, a becsületesebb világért, az elõretörésért, a világosságért s a
fantomok legfantomabbjáért, legbolondabbjáért és legszebbjéért, az igazságért…
Ilyenek vagyunk és ezek vagyunk mi szentlélek lovagjai, fáradt, cinikus
legények, zsidó skriblerek. És nem belõlünk lesznek a képviselõk, a
miniszterek, kormányzó nagyurak, de azokból akik a mi vérünk árán s a mi
arcunkat csak maszkolva, a mi tollunkat megbecstelenítve, a mi szent õrületeinket
meg nem értve törtetnek elõre… Mi maradunk, akik voltunk, míg összetépve le nem
roskadunk akkor is a hitben, hogy az emberek, a bennünket lenézõk és a bennünk
reménykedõk megváltásán dolgoztunk…
Olvasni
fogod, édesapám, hogy száz forintot kapok. Summának nem summa. Ennek az én
fajtámnak több a hiányzó öt forint, mint a meglévõ kétszáz. Az összegyûlt
adósság enyhítõdik, avagy pár napi pihenésre el lehet menni Veneziába avagy
Abbáziába, hova olyan könnyen mehet hetekre sok dologtalan, gazdag ostoba. De
lásd édesapám, mégis nagy summa ez. Nem az enyém. A fajtámé és a fajtám nagy
vérverejtékezésének eredményéé. Meglátták az újságírót. Megérezték a lázát, s
megértették a lelkét… Mintha e kicsiség is azt mutatná, hogy korrigálódik az
élet, s hogy a mi küzdõ õrültségünkben rendszer van, s ez a bolondság bölcs
bolondság… Teremnek Pálfi Antalok. Belátók. Vékonyan sávolódik immár az
eljövendõ világos élet fénye. A diabólus urabb rajtam, mint valaha. Az életnek,
tökéletesülésnek hite, szerelme nagyobb. Sohse gyûlöltem, szerettem jobban,
mint most… Édesapám, a fiadat nem kell okvetlenül siratnod már, mert jobban
hisz magában s az életben, mint valaha!…
Nagyváradi Napló
1903. március 1.
Ady Endre
|