33. A HÉTRÕL

A gõzhajó ordítását hallom, s szántunk a Kvarneró sötét, kék vizében… Az öböl-kapun pedig, melyen Veneziából vagy három nappal ezelõtt a széles, lármás tenger-szeparéba betértünk, besivít a szél, de Buccari fölött föltolódott a hold, s én a fedélzeten bucsútósztot mondok a sötéten csillogó, kékvizû tengerhez:

- Tisztelt Adria, addio! Én mindjárt a hálókocsi egyik függõ ágyán ringom. Addio mare!

És befalom az utolsó darab sonkát, amit sietvén pakoltattam be az abbáziai hajóállomás büfféjében.

A gõzkocsi a Karsztot hágja. Nem tudok aludni. E mesevilág mélységei és magasságai átrángatóznak az idegeimen. Itt fehér a világ. A fölbaktató hold utolért bennünket. Megenyhülök. A lejtõkrõl apró, sûrû cserjék fehér hó-bóbitákkal integetnek csöndesen, holdas fényben felém.

A lelkemben most már kezdenek elhelyezkedni a képek. Venezia… Aranyos hajnalfényben láttam meg elõször álmos szemekkel kandítva ki a „Hegedûs Sándor” hálókabinjának kerek üvegjén. Legelõször a temetõt láttam. És én a búcsúpercig e temetõn keresztül néztem Veneziát. Pedig kábítgattam, stimmoltam a lelkem. A „Bauer”-ben lekeféltem a ruhám, s már gondolán siklottam végig a nagy kanálison. Pár óra múltán a Márkus templomot, a büszke dogepalotát és királyi palotát jártam. És vártam: mikor fogok már megihletõdni. A sóhajok hídja elõtt mellettem könnyezett két sovány angol missz, néhány német plébános, egy öreg magyar pár s néhány tiroli néni. Én azonban csak a dohot éreztem, és elrohantam. De mikor aztán a Márkus-téri galambok etetéséhez fogtam, nagyon elszégyeltem magam:

- Te hazug ember. Te képmutató! Mért csinálod mindezt, ha nem mulattat.

Félóra múlva a table d’hôte-nál ittam az alpino-spriccert…

…Mi ez? Úgy gondolom, hogy becsületesség. Én õszintén bevallom azt, amit sokan nem mernek. Engem nem érdekel a múlt, elkerülnek az ellágyulások. Istenem, Venezia engem talán húsz éves koromban sem gerjesztett volna dalra. Bûzt, dohot szagoltam, csalást, fals színeket láttam. A gondolás szerenádozók a Svihákok indulóját dalolják és a „nagyvásári, sári, sári, sári bolondság”-ot. Azokat a nászutazó párokat, kik estenként leszöknek a szállodából gondolázni, csak egy kis percig irigyeltem. Erõs érzésem egyetlenegy volt a Lídón. Itt már a modern élet láza csapott felém, s itt tenger a tenger, nem laguna. A ruganyos fövényrõl be akartam vetni magam a lágy habokba.

- Thalatta! Thalatta!

És fantáziám júliusi napot varázsolt, fürdõ, bécsi, budapesti szépekkel. Modern, csillogó életet. Tíz lépésre tõlem két nõ hempergett a meleg homokban. Nem sajnálták a ruhájukat, kalapjukat. Ezek is korán jöttek, mint én, s ezeknek is a Lídó kell és nem Velence.

Volt még egy erõs érzésem, mikor elhatároztam, hogy - elmegyek. A temetõt néztem a hajóról, s aztán visszanéztem a másik temetõre, Veneziára. Ha a tenger nem kárpótol, ha véletlenül gõzösön jövök ide, a fejem töröm be dühömben, mert elhittem, hogy nekem érdemes Velencébe jönni. Oh Byron, Heine, Radó Antal, Sas Ede költõtársaim, mi egészségesek voltatok ti, kik Veneziában ellágyultatok. Vissza Nagyváradra, a Fenicebõl a Szigligetibe, a Floriánból a Royalba…

A modern idegember betegsége ez, ki tudja magáról, hogy beteg. Csak láz, ideges élet kell neki. Ez a hitvallása. És bár tudja, hogy Párizsnál igazabb és emberibb hely egy kis svájci zug, a modern élet Párizsaiba vágyik… Egy idõben Schopenhauerre esküdtem persze én is, és esküdtem hogy a szerelem a természet aljas cselvetése, de el nem kerültem volna egy cselekvetést sem. A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk.

Hogy megimádtam Abbáziát, Voloscát és a többit, e sok zöld humbugot, mert ezek a modern ember számára készültek!… Óh, és szép ez a modern ember öncsalása, az emberi erõnek nagy hite ám ez. Egy jó hotel többet ér egy sirászi rózsakertnél, egy párizsi kokott egy cserkesz ártatlanságnál, egy pohár pezsgõ egy pohár hegyi forrás víznél, a modern életet élõ Nagyvárad a halott Veneziánál.

Csak a tenger nagy önmagában is. A tenger az egyetlen. Ezen el tudnék ringani örökre, Ez lebírja az én idegeimet.

A gõzhajó ordítását hallom, s ott vagyok a fedélzeten, nézem a nyugtalan óriást. Meg­kicsinyedik elõttem az én napvilágom. Heccek folynak az én kis hazámban. Budapest utcáin kozák világ van. Bukik-e vagy nem bukik a kormány. Jól választott-e vagy sem alispánt Bihar vármegye. Sztrájkba kezd-e már az egész világ? Hogy a tengeren érzem magam, olyan kicsi kérdés mindez.

De mert csak a tenger úr rajtam, dühösen rázom le ezt az egy urat is. Vágtass vasparipa vissza velem. Vágyom a kicsinyes zajba, benne lenni minden csöppjében, viaskodni kopni. És bocsáttassék meg nekem, ha a héten még a tengeren kalandoztam s onnan hoztam színeket és hangokat e vonal alatt lévõ hasábokra. Tovább már nem lesz így. Nem akarom. Leszek-e lármás mindennapi élet hajkorászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni… Addio mare, addio Venezia. Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…

Nagyváradi Napló 1903. március 22.

Ady Endre