|
Sulyok
Istvánnak nem kell az 1848. XX., de ha a „Tiszántúl”-nak volnék, nem dicsérném
meg Sulyok Istvánt ezért, nem hinném, hogy ez a radikális irány elítélése, s
hogy ezekután napirendre lehet térni „a felekezetközi viszonyok nagy anomáliái”
fölött, s így pár száz esztendõre ki lehet törülni a magyar szótárból a kényes,
a rettenetes szót, a szekularizaciót. No, ne ijedjen meg senki.
Most
nagyon ijedõsök az emberek. Mi benne hagyjuk a szótárban a… még le sem írjuk
másodszor. Csak meg akarjuk ezúttal érteni és értetni a Sulyok Istvánokat.
Ha
a mai magyar állami és társadalmi irányzat olyasféle volna például, mint a
francia, vajon félnének-e az állami ellátástól a Sulyok Istvánok? Mi alig
hisszük. És, íme, az új idõk küszöbén, mikor szocializálódik az állam, s
feléje-beléje terelõdik egyre és egyre több dolog, a magyar protestánsok egy jó
részének és a gondolkozó részének, ki kell ragadnia magát az új idõk
áramlatából, s úgyszólván reakcionárius kõsziklára támaszkodni, holott nálunk a
liberalizmus és haladás fõ tömegerõssége éppen a protestantizmus.
Nagy
oka lehet e különös, az elsõ percekben szinte megdöbbentõ jelenségnek. Ám ezt a
nagy okot nem kell nagyon keresni. Hogy kissé negyvennyolcas fráziskodással
éljünk: a Kollonicsokat nem temették még el. Íme, ez az ok. A regnum Hungaricum
még mindig Marianum. Dinasztiája - a legkatolikusabb, a tradíciókhoz legragaszkodóbb.
Ez meg az ok - oka. Kollonics él. És operál. A talmi parlamenttõl, feudális
bilincsektõl, papi domíniumoktól a Nagymagyarország hóbortjáig, melyben a
katolikus Horvátország, Dalmácia és Bosznia jönne, az agrárius magyar
junkereskedésig és egyetemi és más keresztheccekig, minden azt mutatja, hogy
él. És ha a klerikálisok azt állítják, hogy a Vatikánban nem akarják és remélik
Magyarország teljes katolizálását, hát hitessék ezt el az öregapjukkal. És azt
is, hogy Tisza Kálmán és Bánffy Dezsõ ellen nem azért szították a szörnyû
gyûlöletet, mert kálvinisták voltak.
De
van közelebb fekvõ nagy ok is ám arra, hogy óvatosak legyenek a Sulyok
Istvánok. Szerte és nyíltan kolportálják azt a nagy valószínûséget, hogy Széll
után jön még egy átmeneti, talán éppen Bánffy-iskolájú magyar kormányzás, de
azután már okvetlenül a klerikalizmus következik. Nem bánjuk, ha ezt mosolyogva
minõsítik kávéházi pletykának a komolyak és mindenben mérsékeltek. De azt
megint ki meri állítani, hogy ez a pletyka nem a lévõ valóságok fölismerésébõl
fakadott?…
A
mai idõk fokozott óvatosságot parancsolnak azoknak, kiknek élete a liberalizmus
levegõjére van berendezve.
De
ne legyen ez az óvatosság meglapuló óvatosság. Erre meg aztán a Sulyok
Istvánokat figyelmeztetjük. Fáj nekünk ugyan, hogy még ma is, a huszadik
században a Názáreti óta, a felekezeteknek s a felekezetek harcainak kell
eldönteni az „út, élet és igazság” sorsát, de errõl tenni nem lehet. Ám, ha a
liberalizmus, a haladás érdekében szükséges a felekezeti harc, ne féljen a protestantizmus
sem militánsnak lenni. Ne kezdje, de állja a harcot. Ismételjük: ha már
csakugyan bele kell törõdnünk abba, hogy az emberek még ma is felekezetek
szerint csoportosulva végezzék a jövendõ készítés öntudatlan, szent munkáját.
Végül
újra az 1848 XX.-ról kell szólnunk. Ne hajtsák végre. Ám komolyan hangozzék fel
végre a teljes, erkölcsi és anyagi egyenlõségnek a riadója. Ez különben is a
jövõ zenéje. Azé a jövõé, mely szent és nagy emberi sikereivel keresztül fog
diadalmasan gázolni mindezen ma súlyos és nagy problémákon.
Nagyváradi Napló
1903. március 29.
A. E.
|