|
Az
életnek e kalendáriumas ünnepnapján, amikor valóban is ünnepel az élet, a
fakadás, a tenyészés, a kedv-csörgedezés ez idején: nézegessük és nevessük ki a
megriadt emberi nyájat. Olcsó passzió ez. Az ember egy kicsit meghajszolja a
lelkét, s föl is üdül. Kimenekül az olcsóságokból, kis világának unott
korlátaiból. És aztán elkerüli a kicsi érintkezésektõl már fölgyúlásra váró
szenvedélyeket, lévén e világ akként berendezve, hogy Renan letagadhatta az
egész bibliát, Darvin fölgyújthatta minden emberi legendák könyveit, de már a
Bábel und Bibel heccecskéje vértengert tudna ezer vérpatakból összefolyatni. A
nagy emberi ostobaságokról Nietzschét lefõzõ gõggel szólhatunk, de szelíd
kritikával is csak nagy elszántság mellett a nagyváradi katolikus
legényegyletrõl vagy Jehuda Halévy önképzõkörrõl.
*
A
megriadt nyájról azonban írhatunk. A nyáj attól riadt meg, hogy milyen messze
elcsatangolt. Kezdte a francia forradalomkor s vissza-vissza hajkurászva mindig
messzebbre járt a régi akoltól. Ettõl riadt meg szörnyûen. Azóta fél, remeg.
Most már búvik, ahova csak tud. Jezsuita-reverenda, cézár-palást mögé.
Beszorítja magát Szent Antal perselyébe s a Rothe Anna kötényébe, ahova csak
világosság nem hat…
*
A
mai társadalom elejtett egy sereg ideát. Menekült. Eldobta õket. Ötven-hatvan
évvel ezelõtt még abban is bízott, amiben nem lett volna szabad. Ma nem bízik
senkiben és legkevésbé bízik magában. A társadalom kivénhedt osztályairól
szólunk persze. Akik élnek és uralkodnak. Mert az alakuló, föltörõ osztályok
bizakodnak, hisznek bezzeg. Mi lesz, ha összecsap ez a nagy bizodalom és ez a
nagy megriadtság!…
*
Svédországban
a nép királya a szabadkõmûvesek nagymestere aki alázatos hangon üdvözli Ibsent,
a nála felségesebbet. A szász király ukázt adott ki, hogy õt, a visszatérõt,
ünnepi ruhában s kedvvel üdvözölje az utca népe. Vilmos császár külön tömlöcöt
épít a szaporodó újságíró raboknak. Angolországban apotheozis készül a közért
halni is kész újságírás számára. Németországban junker barmok, itt minálunk
agrárius jószágok szorítanak ki mindenki mást az élet jászolától. Bizonyosság
csak az emberiség legszentebb, mártír nációjában, a franciában van. S ez a
bizonyosság is forradalom. Az emberi nyáj megriadt, megkergült. Soha ilyen
gabalyodást!…
*
A
Rampollák, a Sienkiewitzek, Vilmos császárok, Szent Antalfétisek, Rothe Annák,
Rochefort-ok, Luegerek, Bartha Miklósok stb. okkultizmusa borong a világon. Ez
kell a megriadt nyájnak. Azokat az ideákat, amelyeket a francia forradalom
vulkánja dobott ki s amelyeket õrjöngve öltött akkor magára a gyermekkorból
hirtelen megkamaszodott társadalom, elejtette mind. Pedig most kellenének csak
igazán ezek az ideák… Sohasem volt olyan boldogtalan az ember, mint most. A
Karszt döbbentõen meztelen szomorú sziklaóriásai között jártam nemrégiben, s
arra az elröpült néhány száz évre gondoltam, hogy innen Velence letarolta az életet,
s elcsúsztatta a kék Adrián a lagunákig. Mennyi nyomorult generáció termett és
pusztult e pokoli, sivár világban azóta. És minõ irigylésreméltóan élték ki
tengõdõ életüket e generációk. Elvégezték a nekik juttatott életet, miként a
barmok, s elkerülte õket a leggyötrõbb emberi érzés és vád: mennyivel boldogabb
lehetne a világ, ha boldogabb akarna lenni…
*
A
vatikáni akol hiába, reménykedik. Ezt a megriadt nyájat még különb akolba sem
lehetne összehajtani. Ez a nyáj megkergülve, bujkálva fog még kóborogni sokáig.
De aztán jönni fog egy vihar. Oh, hogy mi már nem fogunk akkor élni, mikor ez a
szent, hatalmas égiháború kitör. Mi mit csinálhatunk? Bízhatunk és oda-oda
ordíthatunk a megriadt nyájnak. Az igazodást, az összeverõdést nem
siettethetjük… Oh azért szép vagy te, nagy és egyetlen igazság, gyönyörûséges,
nagyságos, fölséges élet. Most tavasz van. Erõdet, kedvedet, belehelted a
világba! Húsvéti hallelujázás zeng az egész világon. Nyílik a virág. Minden
szép. Még ez a megriadt, nagy emberi nyáj is, melynek Te dicsõséges Élet olyan
régen ontod s még eddig olyan hiába az apostolokat!…
Nagyváradi Napló
1903. április 12.
Ady Endre
|