|
Újra
zenghetjük hát a szomorú melankolikus dalt: „Hol a boldogság mostanában?… Barátságos
meleg szobában”. Kik pár hét elõtt virágos tavaszról ábrándoztunk, már
kucorgunk megint a fûtött kandalló mellett és nézzük az ablakon át a hópihék
szállását. Téli világ van künn újra és ennek az idõjárásnak legföllebb Rátkay
József örül, aki titokban reménykedik, hogy ha ez az abnormális hideg tovább is
így tart, esetleg még korcsolyázni is lehet az idén.
Annál
melegebb és napsugarasabb a hangulat a virágvasárnapkor újra megnyílt
színházban. A közönség is, a színügyi bizottság is lelkesen gratulált Somogyi
igazgatónak új társulatához, mely egy csapásra meghódította a nagyváradiakat,
és divatba hozta a színházbajárást újra. Somogyi maga is elelmélkedik most a
nagy hatás titkán, és ezen törik a fejüket a színházi kritikusok is. Az
igazságot azonban Somogyi éppúgy röstelli bevallani, mint a kritikusok. Itt a
vonal alatt azonban megsúghatjuk, az esztétikai és dramaturgiai szabályokat
analizáló kritikusoknak, hogy az igazságot keressék csak a Haller Irma éjfekete
szép szemeiben; a Parlagi Kornélia szilfid termetében, bodros loreley-hajában;
az Agnelly Irén legénybolondító huncutkás mosolygásában, a Berlányi Vanda
kedves naiv arcocskájában és az új karhölgyek formás tetszetõs megjelenésében.
Az új színtársulat hódításának titka a nõi szépség, mely mintha versenyt
rendezne most a mi színpadunkon. Ne tessenek ezen nagyon megbotránkozni,
tisztelt mogorva kritikus urak, mert nem olyan rettentõ vétek az, hogy a szép
színésznõk jobban tetszének, mint a csúnyák. A szépség a mûvészetnek alapja és
elsõ fõkelléke s a legjobb ajánló levél a színpadra. Alapjában véve ott
kezdõdik a modern mûvészet, hogy aki nem szép, azt nem is ereszti a kulisszák
közé, és elvként hirdeti, hogy valamint a sánta ember nem való táncosképpen, a
nem szép arcú és termetû embernek nincs semmi keresnivalója a színpadon.
Ennek
a modern mûvészi követelménynek túlságos mértékben is megfelel az új
színtársulat. Az igaz, hogy ennek folytán szörnyû veszedelem fenyegeti a
jogászokat, gimnazistákat és nõtlen urakat, no de ez az õ dolguk. Ám vigyázzanak
a szíveikre, amelyet [!] most önkéntelenül is heves ostrom alá vesznek
színtársulatunk szépei.
Most
pedig, hogy legjobb meggyõzõdésünk szerint megvilágítottuk az új színtársulat
fényoldalát - mutassunk be egy kis megszívlelésre érdemes árnyképet is róluk.
*
A
sok ostoba, útszéli szentencia közül nem utolsó az sem, hogy a színészhez csak
addig van közünk, míg a színpadon van. Ez valamikor lehetett igazság, s majd
lehet talán még valamikor. Ma nem az. Sõt nem az. Ma a társadalom egészen
magának követeli a színészt. Galádság, kegyetlenség, de így van. És vajon ez
egyetlen galádsága és kegyetlensége a mai társadalomnak? És vajon nem számol-e
evvel a hisztrió, mikor már elsõ bukfencét csinálja a nagyságos publikum
elõtt?… Ma az az igazság, hogy nem is szabad másként tennie a színésznek, mint
az õt szülõ társadalom követeli. A társadalom kiragadja a névtelen milliók
sötétjébõl a színészt, ad neki tapsot, babért, mámort. Kíváncsiságával,
pazarlásával meghatványozza benne a legkínzóbb, de legszebb és legemberibb
indulatot, a hiúságot. Az agyvelejét nem méri meg. Egy grimaszát. jobban
honorálja, mint egy nagy gondolkozó hat kötetét… Ezek által szerez teljes
cézári jusst a színészen a publikum, a társadalom, Nem mondjuk mi azt, hogy
minden színész hisztrió. Van aktor is közöttük, van produkáló, van teremtõ is.
Kevés. Ez a kevés készíti most elõ az eljövendõ korszakot, mikor majd csak a
színpadon járó színészhez lesz köze a publikumnak, a festéket letörlõhöz nem.
A
nagyváradi társadalom - magyar viszonyok és fogalmak szerint - tipikusan
modern. Kíváncsisága, zsarnoksága szinte lángoló. És mégis Nagyváradon a
legerõsebb a színészek reakciója e kíváncsisággal s e föntebb már
megmagyarázott zsarnoksággal szemben.
Az
életét még a társadalom ellenére is, a lehetõségek között, jussa van
mindenkinek a maga ízlése szerint berendezni. A poétának, a festõnek, a
politikusnak stb. A színésznek nem egészen. Ha majd az lesz minden színész, ki
új színeket, hangokat, figurákat tud szállítani a teremtés állandó, nagy emberi
munkájához, vagy hogy olcsóbban beszéljünk: nagy önálló mûvészi célok felé
törtet, s ideáinak megérleléséhez jogos lesz a teljesen független
életberendezkedés - meg fog szûnni magától a társadalom zsarnok kíváncsisága.
De a társadalom a mai színészt a maga formájára csinálta.
A
mai átlagszínészt nem vonja el mûvészi álmaitól, ideáitól, nem zavarja a
teremtés lázas óráiban a publikum, ha megkívánja tõle, hogy a neki juttatott
privilégiumok fejében ne térjen ki az õ érdeklõdése elõl…
*
Higgadtan,
kissé filozofálva, elvontan akartuk megmagyarázni, a nagyváradi közönség miért
rója föl a nagyváradi színészeknek, hogy azok igen elszigetelt életet élnek. A
nagyváradi életnek, fõként szórakozó életnek, vannak szintén megnyilatkozásai,
formái, terei. E megnyilatkozásokban, e formák között, e tereken alig lehet
látni nagyváradi színészt. Megpróbáltuk megértetni azt is, hogy a közönségnek
joga van ez elszigeteltséget bûnül róni fel. Azt talán aztán magyaráznunk sem
kell, hogy a színészek e reakciója a közönség érdeklõdése ellen nem csak a
színészeken, de a színházon is megbosszulja magát. A nagyváradi közönség
résztvevést követel a színészektõl a nagyváradi életben, s mikor a teljes
passzivitást tapasztalja, véleményt formál. És ez a vélemény a színészek
kultúremberi érzékére, intelligenciájára természetesen nem lehet túlságosan
hízelgõ…
Nagyváradi Napló
1903. április 19.
|