Vörös
is, fekete is, jövendõ is, múlt is, élet is, halál is ez a mai május. Nevezetes
május. Különösen nevezetes. Egy általában kiesett régi szerepébõl a május.
Valamikor szimbóluma s egyszersmind dátuma volt a régi poézisnak, a
romantikusnak, a virágillatosnak és holdsugárosnak. Ma a forradalomnak, a
felszabadult, vagy felszabadulni akaró erõk tobzódásának ünnepe a május.
Különösen
pedig ez a mai május. Exlexben áll az ország. Kiszolgáltatott a
bizonytalanságnak. Jöhet reá megifjulás, de jöhet sötétség, lealázás, abszolutizmus.
Ne firtassuk, ki a hibás, Bécs-e a többség, az ellenzék. Talán egyik sem. Hibás
a rosszul, hazugul épített magyar parlamentarizmus menthetetlen. Sohasem volt
ez népképviselet. Vergõdõ, csenevész életû valami volt. Három sziklához
kötözött. Bécshez, Rómához s az eltörülni nem mert feudalizmushoz. Ami kicsi
köze volt a néphez, az is elmúlt. Egyre nõtt azok száma, kik a kicsiny, rongy
alkotmány falain is kivül szorultak. Egy darabig a nemzeti mámor, a naiv hit s
a jól ápolt Kossuth-kultusz az egyik oldalon, a haladni akarás, a modern
Magyarország kiépítésének lázas vágya s a liberális doktrinák hatalma a másikon
- életet és színt adtak a magyar parlamentnek. Azon az oldalon voltak az igazi
Kossuth-követõk, ezen a liberális, modern magyarok. Ma már igazi Kossuth-imádók
nincsenek, s a liberális eszméket is lejáratták az eszmék gyáva és gyönge
katonái. Barabás az Széll Kálmán és Széll Kálmán az Barabás. Csak naiv emberek
hitében különbözõk õk. Voltaképpen pedig kormánypártiak óliberálisok, újak,
konzervatívok, agráriusok, néppártiak kossuthisták, nacionalista
függetlenségiek egyformák. Impotensek és vakok. Egy, kettõ, talán három tudná
az egész seregben, hogy mit lehetne tenni. Béka-egér harcok az õ nagyszerû
harcaik. A nép nincs egyikük mellett sem. Õket pedig rángatják Bécsbõl,
Rómából, püspöki aulákból, grófi rezidenciákból s más alkalmatos helyekrõl. Az
ország népe pedig sínylõdik, vért és könnyet izzad, s vándorol kifelé.
Bánja
is ez a nép az exlexet. Mi köze neki ama bizonyos drága alkotmányhoz. Egy-két hétig
talán nem pereg a dob. Ennyi haszna van a népnek a politikus urak
komédiázásából. Az abszolutizmus az ország való urainak, fõpapoknak, fõuraknak
nagyon kívánatos, a népnek pedig nem félelmetes. Nyílt vagy leplezett
abszolutizmus. Olyan mindegy ez. Pár százezer ember sírhat képzelegve e
gyönyörû parlamentarizmus, fölséges alkotmány vesztén, s ezek sem fogják tudni,
hogy miért sírnak. Lehet, hogy újra „megmentik” a parlamentarizmust, a közeledõ
véget nem rebbenthetik el. Ez a parlamentarizmus, ez a mai formájú, ez a hazug
elveszett. Embereknek kell jönniök, kik megcsinálják az újat, mely nem
láncolódik majd vad, sötét kõsziklákhoz, de épül az ország erején, az ország
népén, mely népképviselet lesz, valóerõs, egész, bízó és munkás férfiakból, nem
pedig pofozkodó bábok kisded játékát komolyan ûzõ vakokból és impotensekbõl.
Vörös
lobogók alatt rengeteg ezer ember ünnepel ma Magyarországon. Belereszket a
gyöngeszívû, annyi. Ezek az ezrek soha és sehol olyan gyorsan nem szaporodtak,
mint Magyarországon, hol a milliók állandó és rettenetes exlexben élnek.
Ezeknek a vörös zászlósoknak persze, hogy nem fáj a parlamenti exlex. Ezek új
világot akarnak, rombolást és építést. És - újra mondjuk - ez a vörös zászlós
tábor úgy nõ, úgy jõ, miként a lavina.
E
nevezetes májuson, e vörösön és feketén, essék emlékezés ezekrõl a dolgokról.
Forradalom zúg a világon, nálunk azonban nem vulkánok tüzelnek, hanem lappangó,
fojtó házi tûz pusztít. Megfulunk, megüszkösödünk e tûzben mindannyian, ha a
falakat ki nem döntjük, ha levegõt és napsugárt nem kapunk.
Nagyváradi Napló
1903. május 1.
A. E.
|