51. AZ EVOLÚCIÓ

- Somló Bódog írása -

Itt csapong, itt lázong, itt gyûjt, itt munkál közöttünk egy ifjú, lángoló lélek. Egy evolucionista lélek. Közelségét kevesen érzik. A nagyváradi éberség erõs ugyan, de léha. A komolyságot csak a pénzgyûjtésben honorálja, egyebekben lemosolyogja. Be nem sugároz csak apró halmokat, a mélységektõl s magasságoktól szédül.

Egy új politikai hülyeség, Kohn érsek botránya, a szép Otero legújabb blamázsa éppen úgy találkozik az erõs éberséggel, mint a Bob herceg premierje, az Agnelly Irén reformkalapja vagy a Zana Ágoston nyepozvolimja. Ám elmarad sok szép találkozás. Tudjuk például, hogy itt él közöttünk bizonyos Somló Bódog nevezetû jogakadémiai professzor. Az is megesik: véletlenül szóbakerülvén ez úriember, elismeri róla valamelyik csöpp városatyácska vagy egyébfajú helyi stréberecske, hogy tehetséges ember lehet. Ahol már az éberségnek nem elég elsikolni, de kapiskálni is kellene, ott napirendre tér. Mert sok dolga van tetszik tudni: obstrukció készül a városházán, Parlagi Kornélia nem akarja még eljátszani Bobot, X. fiskális védõbeszédét túlságosan megdicsérték a lapok, új bank alakul, egy páholybeli hölgy s egy földszinti ficsúr igen megnézték tegnap este egymást és több ilyes nagyszerûség. És mindezek után mégsem fogjuk fölfedezni Somló Bódogot. Mert ez még ilyen körülmények között is ízléstelen és komikus ügy volna.

Néhányan már régóta ismerjük, a fiatal magyar elmék egyik legeslegerõsebbjének tartjuk sõt legeslegbátrabbjának, ki nem engedi magát lenyomatni a katedrára a mások vaskalapja által. De a piaci léhaságok mai fõszezonában mégis jól esik az egész piac elõtt hozzásimulni e fényes, erõs elme szárnyaihoz. Annak révén tesszük ezt, hogy egy újabb írását olvassuk egyik elõkelõ szemlében, mely írás szól a társadalmi fejlõdés elméletérõl és néhány gyakorlati alkalmazásáról, s mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak. Kiszakítunk belõle kevés sort. Sajnos, nincs helyünk az egész írás reprodukálására. A magyar Társadalomtudományi Társaságban, e legnemesebb magyar egyesülésben, gyönyörû vitát keltett ez a hatalmas írás, hátha a különben nagyon intelligens Nagyváradon néhány elmét elmélyedésre, néhány ürességet pirulásra késztetnek e sorok.

Somló Bódog legújabb írásának punktuma és igazsága ez:

Minden eddigi társadalombölcselet azon bukott meg, hogy többé kevésbé statikuson fogta fel a társadalmat, nem dinamikusan. Márpedig a társadalmat, amely a természetnek leg­rohamo­sabban fejlõdõ része, kizárólag csakis fejlõdéstanilag lehet helyesen felfogni. Nyilvánvaló, hogy a fejlõdés alapvetõ tényének felismerése nélkül a tünemények más köreire nézve is hibákat kell elkövetnünk, de ezek a hibák semmilyen téren sem oly óriásiak, mint a társadalomtudomány terén. A tünemények más téren aránylag sokkal lassúbb fejlõdésnek vannak alávetve, az élet nem cáfol rá oly hirtelen a statikus megállapított helytelenségére.

A fejlett társadalmakra vonatkozólag azonban - a társadalomtudomány csakis ilyenekben fejlõdik - a fejlõdés oly jelentékeny tényezõ, hogy annak elhanyagolása mellett az egész tudomány lehetetlenséggé válik. Az élet csakhamar rácáfol az olyan szintézisre, amely nem veszi fel a fejlõdés tényét is.

A fejlõdés elve az egyedüli elv, melyet nem haladhat túl semmiféle fejlõdés.

Íme, az örök harc nagy oka e pár sorban. És Spencerrel szemben, részben a marxizmussal szemben, odaállítja Somló Bódog a nagy igazságot, hogy eszményi, kijavult és megállapodott társadalom sohse lesz, s a mostani küszöbön álló társadalmi alakulás is nem betetõzõ s nem utolsó, csak fejlesztõ, javító: egy a sok közül. Ám a fejlõdésnek mindig gátat állít az uralkodó társadalom. Törvénykönyv, szurony, iskola stb. mind a haladás gátja. A büntetõtörvény­könyvrõl így ír a többek között Somló:

„A büntetõtörvénykönyvek a fennálló jogrendet olyan barbár védelemben részesítik, mintha ma is még a stagnáló társadalomról szóló koncepció uralma alatt állanának.

Így a bennünket elsõsorban érdeklõ magyar büntetõtörvénykönyv és más törvényeink is abba a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet a törvényszerû változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják. Vagyis egyszerûen bûntettnek minõsítik azt a törekvést, amely a fennálló jog bizonyos intézményeinek megváltoztatására irányul. A btkv. 172. §. szerint két évig terjedhetõ államfogházzal és 1000 frt-ig terjedhetõ pénzbüntetéssel büntetendõ, aki valamely osztályt nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyûlöletre izgat a másik ellen, úgyszintén az is, aki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat. A jog megváltoztatására való törekvésnek csak egyik és kevésbé hathatós eszköze a tudós értekezések. Minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás, és amidõn a törvény bizonyos törekvéseket megfoszt éppen ettõl a fegyvertõl, akkor valójában azt akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei soha meg ne változhassanak.

A házasság és a tulajdon intézményére vonatkozólag a törvény legalább nyíltan színt vall, és oly ártatlan természetességgel mondja ki a két évi államfogházat mindazokra, akik ezen intézmények ellen izgatnak mintha magától értetõdõ dolog volna, hogy ez a két intézmény kivétel az általános fejlõdés törvénye alól. Sokkal farizeusabb a törvénynek az a része, amely az osztály és hitfelekezetek elleni izgatásról szól. Hogy az osztály ellen való izgatás tilalma mit jelent, azt könnyen elképzelheti mindenki, aki elõtt nem ismeretlen Marxnak az a világra szóló szociológiai felfedezése, hogy a társadalmi fejlõdés az osztályharc formájában folyik le. Az osztály elleni izgatás tilalma tehát mindenekelõtt az uralkodó osztályok védelmét jelenti a fejlõdés ellen. Megint azzal a koncepcióval találkozunk, hogy az uralkodó osztály uralmán belül eszközölhetõ apró-cseprõ lépésecskék mellett szabad izgatni, csak az osztályok uralmát érintõ nagy, alapvetõ átalakulásokra nem szabad törekedni. Katonai perrendtartás mindenféle cselédpénztár és az újabb idõben annyira becézgetett szociálpolitika apróságai mellett szabad oly vadul izgatni, ahogyan csak tetszik. Mihelyt azonban az uralkodó osztály érdekeit mélyebben érintõ alakulásokról van szó, a szociális reformer, vagy izgató rögtön arra a szûk mezsgyére szorul, amely a szabad életet az államfogháztól elválasztja.”

Az iskolák persze, hogy a reakciót szolgálják. Errõl a többek között így ír Somló:

„Ott van az egész történelemtanítás borzadalmassága. Tõlünk távol esõ idõknek szükségképpeni tökéletlenségét, elmaradottságát, tudatlanságát és alacsonyságát nem mutatják be és nem nevezik meg a maguk igazi nevén, hanem egy hazug dicsõítés fátyolában szerettetik meg a fogékony lelkû gyermekekkel. Az egész történelemtanítás a konzervativizmus szolgála­tában áll még. Ahelyett, hogy a történelmi korszakokat mint a fejletlenrõl a fejlettebbre való szükségképpeni átmeneteket és lépcsõfokokat tüntetnék fel, mint a megváltozott környezethez való társadalmi alkalmazkodás egyes fázisait; ahelyett, hogy a gyermeket az emberi boldogságnak arra a hatványozódására figyelmeztetnék, amely egy alkalmatlanná vált intéz­mény ledöntésének nyomában jár, ahelyett hogy a haladást és a fejlõdést igyekeznének a törté­nelemtanítás révén érzelmi elemekkel támogatni: mindig csak a maradiság esztétikáját és morálját látjukaz elmaradottságnak idealizálását. Csaknem minden irodalomtörténész hivatásos reakcionárius, aki régi lomnak dicsõségét zengi. Egyáltalában az iskola a szomorú­ság­nak kifogyhatatlan forrása minden evolucionista lélekre nézve. Csaknem teljesen elmulaszt­ja azt a feladatát, hogy a figyelmet elõre, a reményteljes jövõre irányítsa, hanem kizárólag visszafelé fordítja. De a szociális evolució tanai iránti érzéktelenséget legjobban az a lassúság illusztrálja, amellyel a tudomány vívmányai és egyáltalában új eszmék az iskolába beférkõzni tudnak. Szinte vérlázító gondolat, hogy a tanulás keserves munkáját túlnyomó részben oly dolgok megtanulására fordítjuk, amelyek már nem igazak.”

Nagy része van ebben az elfáradtak, öregek vezetésének, az iskolában és másutt is. A szenilis konzervativizmus már fiziológiai okból sem képes az új eszmék befogadására. Az öreg, konzervatív tanítók a harmadik generációba is átörökítik a maguk szenilis konzervativizmusát.

„Az állami igazgatás csaknem minden részében szinte még nagyobb tervszerûséggel, mint a tanügynél, rendszerint már koruk mögött elmaradt emberek jutnak vezérszerepre. Az emberek megválogatásánál pedig nemhogy a kellõ haladóképességre és a szellem eredetiségére, frisseségére volnának tekintettel, hanem éppen ellenkezõleg az ilyen, a kormányzásra, a vezetésre teremtett emberek érvényesülésének ezer akadálya van, úgyhogy éppen az ellenkezõ irányban történik tervszerû kiválasztás. Vagyis egészen tervszerûen a legkevésbé bátrak, az újításra, a haladásra a legkevesebb tehetséggel és hajlandósággal bírók kerülnek a hivatalokba, ott megint csak rendszerint a legmegbízhatóbb elemek, vagyis a mi szempontunk szerint a legkevésbé hasznavehetõk érvényesülnek, de vezetõ állásba, befolyáshoz, döntõ szerephez még ezek is rendszerint csak akkor jutnak, amikor konzervatív hajlandóságaik már fiziologice is oly keménnyé kövültek, hogy a hajlíthatóság lehetõségétõl sem kell náluk tartani.

Az öregségnek és az öregségben rejlõ konzerváló tényezõnek ez a túlbecsülése valóságos barbár hagyomány, amely a fejlõdésnek ama korai szakaira utal vissza, amikor az emberi civilizáció legelsõ csíráinak minden áron való megóvása volt a fõ feladat. Ha a mi korunkról igaz, hogy a holtak nagyobb mértékben kormányoznak, mint az élõk, akkor errõl a korról elmondhatjuk, hogy kizárólag a holtak kormányoztak.

Ez a kor a tekintély kora, az öregek kora. Ebben az idõben fejlõdnek ki a tiszteletnek, a kegyeletnek azok a misztikus érzelmei, amelyek az öregséget körülveszik és amelyek mint annyi sok más - részben talán fizikailag, részben kultúrailag átörökített - érzelemsziklák belemerednek a mi megváltozott létfeltételeinkbe, mint értelmüket és jelentõségüket vesztett survivalek, õsmaradványok, egy élõ szociális múzeumot alkotva azok számára, akik az õket körülölelõ intézményekrõl le tudják olvasni az avatatlan szemeknek láthatatlan hieroglifákat.”

És nagyon helyesen jegyzi meg Somló, az a legborzasztóbb, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni.

Hatalmasan szól Somló azokhoz a gyávákhoz és impotensekhez, kik talán tudnak gondolkozni s mégis beletörõdnek a lévõ dolgokba s bölcs rendszert építenek a maguk konzervatizmusából, s nagyképû igazságokat mondanak ama bizonyos megfontolva haladásról.

„Mindaddig ugyanis, amig nem ismerünk, nem tudunk magunknak megkonstruálni valamely fennálló berendezésnél jobb, célszerûbb berendezést, addig azt amúgy is kénytelenek vagyunk megtartani s e végbõl nincsen szükség semmiféle konzervativizmusra. Mihelyt azonban bármely ponton felismertük a haladás lehetõségét, észrevettük a célszerû változtatás módját, akkor azonnal teljes erõnkböl erre a változtatásra kell törekednünk. Ilyenkor tehát a konzervativizmusra nemcsak szükség nincsen, hanem az egyenesen káros. Mindig csak a haladásra, a fejlõdésre kell törekednünk, mindig csak azokat az érzelmeinket kell ápolni, amelyek erre a munkára képesítenek. A meglevõhöz ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani, mindig tudománytalan, sõt egyenesen barbár koncepció.”

Így ír, így munkál Somló Bódog. Lelkünk megittasodik, hogy találkozott az õ lelkével, mely ugyanazon igazságokat vallja és védi, csakhogy hatalmasabb erõvel és arzenállal. És eszünkbe jut egy másik, szép ifjú magyar elmének, Ignotusnak nyilatkozása: szükség volna ez országban, a szövetkezések mai korszakában, hol itt még társadalom, politika, irodalom, mûvészet csupa léhaság: megcsinálni az intelligensek szövetkezését. A Somló Bódogok hatása erõsebb volna mindjárt, erõsebb a fejlõdés igazságának gyakorlati alkalmazása, könnyebben menne az osztálygõg, a csuha, a babona megtörése, s gyorsabban lehetne egy kis komolyságot hozni a mai magyar élet léha, barbár vásárára…

Nagyváradi Napló 1903. május 8.

A. E.