52. A HÉTRÕL

A magyar színpadok meglehetõsen alacsony katedrák, de az alacsony katedrákról is dobódnak szét némi igazságok, vagy ha igazságok nem is, de igazságoknak jelei mindenesetre. Immár újra mesélni kell a világnak, a szakállas és pehelytelen gyermekeknek egyaránt. Mesélni, miként Rostand avagy Herczeg Ferenc, de esetleg elég csak úgy mesélni, mint Martos Ferenc és Bakonyi Károly tudnak. Divatba jött a romantika, divatba jött a régi ízû poézis. A mai idõk úgy szomjúhozzák a naivságokat, mint szatír-életû férfiak az ártatlan szerelmet.

Hazugságot, édes hazugságokat adjatok nekünk - így eseng a mai tömegnek az a része, mely gyáva vagy gyönge az új, erõs, forradalmat zengõ igazságok befogadására. Ha véletlenül most élne Offenbach, a legnagyobb Jakab, megköveznék. Tavaly itt Nagyváradon bemutattak egy Vesztaszûzek címû operettet. Magas stílû, finom, elmés muzsikájú darab volt. Ha lehet operettrõl így szólni: néhol valósággal wagneri. Egyik-másik számából több tartalom árad, mint amennyi - nevekrõl ne szóljunk - sok mai zeneszerzõben összesen van. A Veszta­szûzeknek alig volt valami sikere, Bob herceg Nagyváradon egymásutánban tíz telt házat csinált. Mindez pedig ugyanazon igazságnak a jele, mely dominál ma politikában, társada­lom­ban, mindenütt. Az Alkotmány c. lapnak volt némi igaza. Igen: a Bob herceg is a jezsuitizmus visszatérését hirdeti. Oh, mert - például - csakugyan úgy ismerjük és gyakoroljuk az életet s föltételét: a szerelmet, miként Bob herceg mutatja? Ne tessék elütni a dolgot avval, hogy itt operett szól hozzánk, édes naiv és bolondos. Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi mûfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, s mely tartalmas, ötletes, újítni vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból s jobban készítheti a jövendõ jobbat - öt parlamenti obstrukciónál…

*

Õszintén szólván sajnáljuk, hogy megismertettük a csak napilapokat olvasó közönséggel a Somló Bódog hatalmas írását az evolucióról s annak néhány gyakorlati alkalmazásáról. Magyarországon még igen veszedelmes dolog komoly, tudományos dolgokat a napisajtó hasábjaira vetni. Itt csizmasarkokkal mernek eltaposni megállapított tudományos igazságokat s fegyverekként használni sok száz éves madárijesztõket. Pálffy Béla például azt hiszi, hogy miután Schlauch Lõrinc olyan alaposan elintézte Herbert Spencert, most õ már nyugodtan szögezhet le etikai fix pontokat, lenézhet bennünket modern szegénylegényeket, s végén legsúlyosabb argumentumként odavetheti, hogy a nagyváradi kir. katolikus (sic) jogakadémián nem illik szabadon gondolkozni. Ha nem volna elkeserítõ, hogy egy olyan erõs, szép, harcias talentumú férfi, mint Pálffy Béla, annyi dölyffel nézi le a gondolkozást és tudományt, mint akár dr. Hoványi Gyula, vitázni próbálnánk mégis. Így lehetetlen. Csak valamit szólunk. Honnan tudja, Pálffy Béla, hogy ha õ nem papoktól tanul, nem lesz pap, vajon nem õ csinálná-e a legradikálisabb magyar lapot. E sorok íróját négy évig azok a piaristák tanították, akik Pálffy Bélát, s csak jó sorsa csinálta, hogy szabad levegõre került, mert ma talán másképpen õ írja a Buday Barna vagy Bonitz Ferenc lapjában a legobskurusabb s legtüzesebb cikkeket. Ez Somló állítását igazolja az iskolákról. Ám Somló beszél az öregség beteges tiszteletérõl. Vajon nincs igaza? Mondja meg igaz, hozzá méltó nyíltsággal Pálffy Béla nem tartja-e érdeme­sebbnek magát a nagyváradi püspöki székre, erõsebbnek, egyházára hasznosabbnak bármelyik öreg papnál?… Így tudnók bizonyítani éppen Pálffy Béla által Somló minden igazságát. Ám nem volna semmi haszna… Somló Bódog pedig láthatja, milyen nehéz az evolúció-törvény csak néhány alkalmazását - tervbe venni is…

Nagyváradi Napló 1903. május 10.

(ae.)