|
Az
I. fogházépület D. osztály 18. sz. cellából pompás a kilátás. Ajánlom ezt a
cellát mindazok figyelmébe, kikkel apróbb kriminális balesetek történhetnek.
Igen barátságos kis cella is egyébként. Én úgy kerültem volt bele, hogy
Krisztus méltóságos és nagyságos szolgái kicsit módosítottak egy krisztusi
doktrinát. Én megdobtam õket kemény szavak kövével, s õk rabkenyérrel dobtak
engem vissza. Szolgálják jövõre is híven és békében a Mestert. Valóban én nem
haragszom reájuk. Bölcs könyveket olvastam itt a cellában. Az evolúció tanulságait
tárta elém mind. Nincs kikre haragudjam… Sok nyugadalmat tud adni három júniusi
nap, ha vasrácsokon keresztül néz az ember a künt levõ dolgokra, melyeket a
három nap alatt legtöbbször csúnya hûvös esõ pacskolt.
Mélységes,
különös izgató és mégis megnyugtató ez a világ itt. Szinte emberibb, érdekesebb
és mindenkihez közelebb fekvõ konklúziókkal traktáló, mint amilyeneket Gorkij
„Nachtasyl”-ja mutat. Csaknem beleszerettem a földi juszticiába e három nap
alatt. Milyen kielégítõ, milyen kiegyenlítõ, milyen bölcs a hatalom!… Milyen
imponáló erõvel s nyugalommal vágja el a kauzalitások sorát. Egyet fordít a
kulcson s adieu emberség, természet, determináció!… Az a bolond ötlet tartott
ébren az egyik rab-éjszakán, vajon nem úgy lehetne-e csak az emberiséget örök
gyötrelmétõl megváltani, ha börtön-mintára rendeznõk be az emberi társadalmat?
Nem tagadom: ez az ötlet még most is tetszik nekem, s nem tartom úgy magamban
nagyon bolondosnak. A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a
gyilok sem - a bibliáról, koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön
beválnék?… Mindenesetre nagyon helyesen az újságírón kell a dolgot kipróbálni.
A modern társadalom az újságíróból vagy a zsidóból szokta szelni a Volta-féle
békacombot. Camille Desmoulins az új emberi társadalom pairjeinek nevezi az
újságírókat már a francia forradalomkor.
No,
mégiscsak jobb dolguk volt a régi társadalom pairjeinek. Így rémlik nekem. Azaz
pardon. Az új társadalom, melyet Camille Desmoulins már 1790-ben látott, még
mindig nem született meg. Ellenben a canaille címet még könnyebben megkapja ma
az istentelen firkonc népség, mint anno konvent. Hogy mi a manónak kellett
nekem 1877-ben világra jönnöm! Ha már muszáj volt ez a jelentkezés s nem
késhetett egy becsületes, esztétikus bölcs kultúrtársadalom evolucionálásáig
(annyi elégtétellel tartozom magamnak, hogy ezt a szót minél sûrûbben füstöljem
most a Somló heccek aktualitása révén a klerikális orrok alá), legalább történt
volna nemes diósodi stb. Ady (recte Ódy) Dávid, Bálint, Barla stb. idején, míg
el nem úszott volt Menyõ és még egypár falu. Jussom lett volna gõgösnek,
kegyetlennek és butának lenni.
No
mindegy. Az a fõ és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohsem volt,
lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma. Három
rab-napomnak ez volt a vissza-visszatérõ axiómája. Néhány száz év múlva, ha
kész lesz az übermensch, aki nem éppen olyan lesz, mint amilyennek Nietzsche
kigondolta, nem élhet át majd olyan érdekes dolgokat, mint mi. Én bennem,
lámcsak, éppen most születhettek ilyen börtöngondolatok.
Irigyelem
mégis azt a fiatal szocialista agitátort, aki tegnap óta rabkollégám s akit -
látom az ablakomon - most éppen levegõt színi bocsátották le a bûzös udvarra.
Szent
Gondolkozás!
Milyen
boldog az az ifjú ember. Vad és fanatikus. Hívõ. Most fölnéz az egyik
börtöntetõre, s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év múlva erre is kitûzik
a vörös lobogót.
Csupa
ex-nótáriusokkal vagyok cella-sorban. Egykori tirannusai a falvaknak most
csöndesek, sápadtak, fáradt nézésûek. Egy közülük kiválóan tragikomikus alak:
megmaradt a pocakja. Egyébként nem érdekesek. Az a két csavargó - velem szemben
- jobban izgat. Még nem ítéltek fölöttük. Raboltak, s isteni furfanggal
tagadnak. Tovább a cellákban asszonyok kuslognak. Többnyire vének és piszkosak.
A legérdekesebb kollégákról csak híreket kapok. A híres dandy evõ uzsorás a
kórházban káromkodik például. Általában csak a szürkeségek a sûrûn láthatók,
akár odakint a világban. Ám tudom mégis és izgat a tudat, hogy nagy bûnökkel
alszom egy födél alatt.
Áldassék
végül a vörös nõi pongyola. Az arcot egyszer sem láttam. Polgári udvar feküdt
az ablakom alatt. Ez a vörös pongyola s egy csengõ nõi hang, tették elõttem
leggyakrabban kívánatossá a külsõ világot. Néhány óra még s kirobogok e tisztára
súrolt, kulcsos, rácsos, bölcs és nyugalmas szállásról. Aztán nyargalászva,
izzadva álmodhatom tovább. Szép a bér. Piros és más színû pongyolák, melyek
megszûnnek értékesek lenni, mihelyst ledobódnak. Egy darab kenyér, mely talán
nagyobb lesz, vaj lesz rajta, de nem okvetlenül. A gondolkozás gyönyörûsége
végül, melynek eredménye egy magányos cella, már bizonyosabb.
Hát
nem szép dolog ma élni?…
Nagyváradi Napló
1903. június 9.
Ady Endre
|