63. A TITOK

(Vígjáték három fölvonásban. Irta: Pierre Wolff. Premier a Szigligeti Színházban. A Nemzeti Színház művészeinek második vendégjátéka)

Nagy esemény. Premier Nagyváradon június végén s a Nemzeti Színház mûvészgárdájával. Nem is csoda, hogy aranyokért nem lehetett már az elõadás elõtt két nappal egyetlen ülõhelyre jegyet kapni.

Pierre Wolff darabjáról a „Hét”-ben olvastuk volt a legtalálóbb kritikát.

Ha az ember végignéz egy-egy tizenöt-húsz év elõtt divatos darabot, mint amilyen például az Abbé Constantin: elméláz rajta, hogy ezen a csinos jelentéktelenségen annak idején mi tetszett oly mértéktelenül? Változnak az idõk, változnak az emberek mondogatják, mikor egyszerre csak egy haute nouvauté, latest fashion darab mutatja - hogy nem változtak sem az idõk, sem az emberek -, legalább még mindig vannak írók, még pedig éppen az ügyesek s a ravaszok fajtájából valók, akik idején valónak ítélik kedveskedõ élelmeskedéssel számítani a közönség meghatóságára. Ilyen számító Pierre Wolff is, és számításában nem csalatkozik. Legalább minálunk nem s nyilván Párizsban sem, sõt ott talán még kevésbé, mert hiszen a bourgeois szereti, ha meghatják vagy éppen megríkatják, s még királyoknál és hercegeknél is jobban szereti a színpadon látni önnönmagát, amint õ jó, kedves, aranyos, amint szereti a gyerekét vagy az unokáját s amint rideg külseje alatt érzõ szív dobog. Mint Berthold Auerbach novelláiban, ebben a darabban is oly kedvesek a félreértések oly édesek az emberek, oly szeretetreméltóak a bonyodalmak s oly szívbeszólóak(!) a megoldások, hogy az ember rosszul van tõlük.

De sebaj, van ennek a fajta költészetnek egy igen jó oldala is: az, hogy minden nagyobb igény nélkül áll elénk. A Pierre Wolff kis meséje: egy jó házból való fiatalember regénye, ki titokban együtt él egy kis masamódlánnyal, gyermekük is van, a szülei, megismervén a kis unokát, külön-külön hajolnának arra, hogy elvegye a leányt, de egymástól nem merik a dolgot nyélbeütni, míg aztán a ház egy jó barátjának kegyes intrikája megvallatja velük egymásnak, hogy titokban s külön-külön hetek és hónapok óta hány órát töltenek mindennap [a] kis vadháztartásban: ez a mese s ennek házassággal való befejezése bizonyára se nem ibsenkedik, se nem hauptmannkodik, s távolról sem akar több lenni olyasminél, mint a kedves német Familienrománok - legfeljebb hogy ezenfelül mód és alkalom akar lenni arra, hogy a jellem­színész ezer és egyedszer eljátssza benne azt a fentebb említett kolportázsregény és külvárosi színdarabtípust, kinek rideg külseje alatt érzõ szív dobog, a jellemszínésznõ pedig azt az aranyos okos asszonyt, aki szelídséggel viszi az urát arra, hogy azt tegye, amit õ akar.

A nézõtéren igazi „théatre paré” díszlett, színe-java együtt volt Nagyvárad és Nagyszalonta intelligenciájának. A hangulat pedig olyan volt, mint mikor áhítattal csodáljuk egy klasszikus festménynek felénk áradó idilli varázsát. Visszafojtott lélegzettel és a mûvészi gyönyörûségtõl szinte lázasan hallgattuk a színpadon fönségesen kibontakozó poétikus mesét, melynek minden egyes alakja valóban meseszerû volt. Említsük elsõnek a Mestert, Ujházi Edét, aki ebben a szerepében felülmúlta talán minden eddigi mûvészi dicsõségét. Édes verõfényt sugárzott ránk, és meggyõzött bennünket arról, hogy utolsó nagy hérosza õ a régi magyar mûvészi gárdának, melynek nyomába se ér - sajnos - az újabb színészgeneráció. A Mesterhez méltó partnerek voltak Rákosi Szidi, aki olyan nagymama volt, aminõt csak poéták festhetnek, és Náday Ferenc, aki eleven tanúságot tesz arról minden újabb szerepében, hogy mûvészetének varázsa örökifjúvá teszi õt. Lánczy Ilkát és Dezsõt is lelkesen ünnepelték. Helvey Laura tökéletes volt, amilyennek õt mindig ismertük. A viszontlátás édes örömével fogadták a gyönyörûséges leánnyá fejlõdött Paulay Erzsikét, akinek mûvészképességei is gyönyörû fejlõdést ígérnek, amint ezt kicsi szerepébõl is megítélhettük. A legkisebb szereplõ volt, talán mégis a legbájosabb, Várady Antal csókolnivaló aranyos kis babája, Várady Ilike, akinek bûvös csacsogásaival nem tudtunk betelni. Kijutott a tapsból a mi derék földinknek, Faludinak is, fõképpen akkor, amikor a lámpást behozta.

Felejthetetlen kedves emléke lesz a lezajlott két nevezetes mûvészi este a nagyváradi közönségnek és mindenkor õszinte szeretetet és hálát fogunk érezni Somló Sándor igazgató iránt, aki nekünk ezt a páratlan gyönyörûséget megszerezte.

Nagyváradi Napló 1903. jún. 19.