|
Kitiltották-e
vagy sem a nagyváradi negyvennyolcasok pártkörébõl a Nagyváradi Naplónak azt a
példányát, melyre a mai napig sem fizetett elõ még a tiszteletreméltó pártkör -
nem túlságosan érdekel bennünket. Ellenben igen jól mulattunk azon a kedves kis
kánikulai ötleten, hogy a Nagyváradi Napló odadobta magát Khuen-Hédervárynak,
mert hát - tetszik tudni - Khuen-Hédervárynak nem volt nagyobb gondja, mint
hogy jó barátságot kössön a Nagyváradi Naplóval, s a Nagyváradi Napló éppen
csak Khuen-Héderváryra várt, a magyarra, a radikális liberálisra, a derékre, az
erõsre. Jó vicc, ugye? Vagy komolyan haragusznak reánk Szokoly Tamás úr és a
kávéházi forradalmárok? És komolyan hiszi rólunk a Khuen-Héderváry-imádást egy
komoly ember is? Mivel ma minden lehetséges, s fejvesztéssel sem lehetne küzdeni
az általános fejveszítés ellen, próbáljuk megérteni egymást - komolyan.
A
Nagyváradi Napló sohse adta oda magát egyetlen mai politikai pártnak sem. Igen
elõkelõ és igen bölcs - mondjunk divatot - divat ma már ez a magyar
politikában. Azt jelenti, hogy ébredni kezd az értelem, s a
csorda-abszolutizmus mai pártrendszere teher lesz lassanként minden értelmesebb
politikusnak. Ma már pártokon kívül és felül áll Bánffy Dezsõ, Eötvös Károly,
Vészi József, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, Beöthy Ákos. Mondjunk-e több nevet
még? Elég intelligens társaság talán. A mai pártviszonyok olyan lehetetlenek,
olyan együgyûek, olyan immorálisok, olyan anakronizmusok, hogy az
értelmességnek külön kell állnia. Talán nem lesz ez mindig így. Talán hamar
lesz másként. Ma így van. Menjünk tovább. Mikor rajongtunk mi Barabás Béláért a
politikusért? Soha. Álmunkban sem. Kedves, szimpatikus, érdekes úri magyar
ember Barabás Béla. De ugyanez a Barabás Béla, ki egyetemi polgár korában
díszkardot vitt Abdul Kérimnek vagy kinek. Mi gyönyörködünk a kilométereket
átható baritonban, de baritonra, csak baritonra nem akarnók e bajos, szegény
ország sorsát bízni. És bocsássa meg nekünk a magyarok istene - s tudjuk, hogy
megbocsátja - az önálló vámterületet, a szavazati jog kiterjesztését, a liberális
reformok folytatását, s a militarizmusnak, mint olyannak, megrendszabályozását
elsõbb rendû céloknak tartjuk egy igazi parlamenti harcban a nemzeti
vívmányoknál. A nemzeti vívmányok maguktól jönnek aztán. Nos, mi együtt
harcoltunk Barabásékkal, s egyszer csak észrevesszük, magunkat, hogy a harc új
modort és új irányt kapott. És észrevesszük, hogy még a siker sem fogja pótolni
az áldozatot amit eddig hoztunk! Flegmann Árminnak, Kádár Jánosnak, Kovács
Kálmánnak, de mindazoknak, kiknek élén e lap küzd, hiában mutatják meg majd egy
év múlva a hadsereg közös lobogóját, az új katonai büntetõ törvénykönyvét, a
visszahelyezett magyar tiszteket. Az exlex, a nyomában járó gazdasági válságok,
az állandó tönk-veszély fejében csekélyke kárpótlás lesz mindez. És elég katasztrófa
az is már, hogy az obstrukció államférfi helyett egy granicsárt tolt a nemzet
nyakára. Megálljunk! Próbáljunk egy kicsit rendbejönni. Nagyon sok a baj. És
ekkor jön a hír, hogy a Barabás Béla baritonja a Szent László térrõl azt fogja
szétzúgni az országba, hogy ha már eddig vagyunk, menjünk tönkre egészen. Erre
kiáltottunk mi vétót. Erre kellett nekünk kíméletlen õszinteséggel kimondani az
igazságot, hogy Barabás Béla nem döntheti el ennek az országnak a sorsát, s
harsogó toroknál erõsebb igazság a korgó gyomor, nem is argumentálván másként.
Ha Körbert rendelte volna ki Bécs magyar miniszterelnöknek (mert nálunk Bécs
rendel miniszterelnököt, s a drágalátos szabadelvû párt az utolsó lakájt is
elfogadná) - ha már egyszer szóba álltak
vele -, elsõ kötelesség az országot az exlexbõl kivezetni. Ezért kellett
nekünk a bariton-politika ellen felemelni szavunkat erélyesen, pláne a
beszámoló révén történt botrányok után. És a bán? Barabás és az egész
negyvennyolcas gárda együttvéve nem látja olyan igazán Khuen-Héderváryban a
veszedelmet, mint látjuk mi. Ezt a mindenre kész embert a kamarilla küldte ki,
s a függetlenségi párt fogadta be. Hogyne kellene nekünk a bán ellen küzdeni,
aki olyan veszedelmes, hogy úgynevezett radikális pártot levesz a lábáról?…
A
Nagyváradi Napló igazsága a régi. E lap radikális liberális. Bánffy eszméiért
harcolt akkor, mikor Bánffy lezuhant a hatalom polcáról, s ez elvekért, a
Bánffyénál egy kissé radikálisabb értelmezésben harcolt azóta máig, mindig
anélkül, hogy ezt Bánffynak még csak be is jelentette volna. És ez elvekért
küzd most és jövõre is, Még esetleg Bánffy nélkül is, mert mink nem személy,
hanem elvek mellé szegõdtünk. Ha Nagyváradon Bánffy-párt alakulásáról
beszélhetnek ma, elsõ részünk nekünk van ebben, s mi örülnénk legjobban, ha ezt
az alakulást nem veszélyeztetnék avatatlan kezek, ha ez a Bánffy-párt
imponálóan, hódítóan kelne föl, kelne életre Nagyváradon. Bármiként: mi
magunkért és közönségünkért a régiek maradunk. A Nagyváradi Napló a radikális
haladás zászlója. A magyar földön hatalmasabb igazság nincs ennél!…
Nagyváradi Napló
1903. július 19.
|