76. PANAMA ÉS ANARCHIA

Vége minden szép reménységnek. Nem lesz béke. Az anarchia lett úrrá a parlamenten. Tegnap még csak dulakodtak. Ma már szóhoz juthat a revolver is. Holnap a bán szétveretheti a képviselõ urakat. Holnapután lángokban állhat az ország. Minden lehetséges most már. Azt se tudjuk hirtelenében, a kipattant panamáról, a széttépett indítványról, a nagy beláthatat­lanságról, vagy mirõl is szóljunk. A panamáról talán. Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebbõl kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erõs, tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezetõ státusférfiakról, elõkelõ politikusokról, társadalmi vezéremberekrõl, kedves, hízelgõ elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek. Ilyen bizalmas diskurzusok alkalmával, kaszinókban, kávéházakban, vendéglõkben, zsúrokon, redakciókban, folyosón tessék hallgatni elõadásokat a magyar közéleti erkölcsrõl. A nyilvánosság elõtt ellenben gentleman társadalom vagyunk. Gentleman mindenki. Aki párbajozik és aki a liga tagja. Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, õ panamázik. Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze azt nem ismernõk be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sûrûbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erõsödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek. Ne tessék megbotránkozni. Így van ez. A magyar társadalomnak annyira vérében van a panamázás, hogy aki netán a puritánt meri játszani, elveszett. Olyan erkölcstelen bátorsággal sehol sem mernek beszélni az emberek, mint nálunk privát körökben. Itt az obstrukció ügye például:

- A bán öt milliót kapott a fõhercegektõl.

- Kossuth Ferenc maga kapott egy milliót.

És nincs olyan hihetetlen dolog, amit a fáma fel ne kapjon. Ebben az országban mindent föltesznek és elhisznek egymásról az emberek. Nem új dolog ez kedves magyar testvéreink. Mikor szegény Szilágyi Dezsõ meghalt, Mag Harden, a merész német publicista így sóhajtott föl:

- Milyen szörnyen korrupt ország lehet az a Magyarország, hogy valakit egy improduktív élet után nagyon nagy embernek tartanak, csak azért, mert abban az országban, ahol mindenki korrupt, õ intakt maradt.

Szóval nemcsak egymást tartjuk korruptaknak, de azoknak, tartanak bennünket a külföldön is. Ez az igazság. No, és hogy a korrupcióban a hon atyái az atyamesterek, ez meg éppen nem új dolog. De azért ma szörnyen háborogni fog a magyar erkölcs.

Nagyobb dolog mindennél a teljessé vált anarchia. Most már nagy baj van. Csapjuk el azonnal a bánt. Küldjenek egy elfogadható, kibékítõ egyéniségû és programú miniszterelnököt. Mert másképpen semmirõl sem felelhet senki sem.

Nem volna csoda, ha akármi történnék. Aljasabbaknak látszunk Szerbiánál. Szerbiában lemészárolták a királyi családot. Nálunk a nemzetet gyilkolják meg. Pár százezer ember kisajátítva tartja a országot. A nép milliói jogtalan rabszolgák. Az ország koldus és leigázott. A parlament urai pedig liferálják a népet, a nép jogait, a hazát. Ilyen nemzetveszejtõ ocsmányságot nem mutat föl a világhistória. Orgiája ez az összegyülemlett bûnöknek. Beteljesülése a kérlelhetlen fátumnak. Fölfakadt seb vagyunk most Európa testén. Lesz-e balzsam erre a sebre, vagy egyszerûen ki fogják égetni?… Rettenetes, rettenetes történet ez…

Nagyváradi Napló 1903. július 30.

A. E.