77. ÁBEL PÁTER MISÉZIK

Loyolai szent Ignác ünnepe van ma. Júliusnak 31-ik napja. Ünnepet ülnek a világ jezsuitái. Ábel is misézik. Ferenc Ferdinánd úr kedves pátere. Újjongó szívvel, hálásan, sollemniter és sub infula. Loyolai szent Ignác gyõzedelmes harcos ma is. Gyõzedelmesebb, mint valaha. Új, nagy gyõzedelmet aratott lám most is. Vonaglik tõle egy szegény kis ország.

A világ pedig ide néz ma. Szinte érezzük a nagy, az általános, az európai monstre-vállvonogatást.

Falják fel egymást, a lovagias magyar nem különb a rácnál a lovagias magyar egészen méltó a hülye osztrákhoz, falják fel egymást. Egyelõre.

Meggyaláztak egy népet, s ez a nép véletlenül a mienk. Ez történt. Ábel páter misézik. Loyolai szent Ignác képe felé tömjénfüst tódul. A regnum Marianum a legjobb úton van, hogy a szent császárság provincia Mariánájává váljék.

Én kijelentem, hogy adataim nincsenek, a parlamenti bizottság elõtt megjelenni nem fogok. De amit írok, igaz. Kinek kellett félnie, hogy a valamennyire mégis csak szabadelvûen haladó Magyarország az egységes Ausztria álmát most már elõbb-utóbb örökre széttépi? A klerikális „Vaterland” miért ijesztgette egy idõ óta misztikus fenyegetésekkel a rebellis Magyarországot? Az „Alkotmány” miért siet vad, gyanús hevességgel Bánffy Dezsõre, a zsidókra és a szabadkõmûvesekre fogni mindent? Én nem vádolok senkit. Én az igazmondás gyönge szavú, de becsületes katonája, ki akarom ragadni a lelkemet a szenvedélyek összekavarodásából. Pereátot nem merek mondani Khuen-Héderváryra sem. Ellépek a pletykák mellett, hogy a júdáspénzt a haut financierek, a bankok, a nagy vállalatok adták össze, hogy Bécsben gyûlt, hogy Budapesten gyûlt, hogy az egész dolog obstrukciós hecc stb. Khuen-Héderváry maga is csak kézbe akadt szerszáma egy titkos, történelmet csináló, sötét politikának. És a dienesek, singerek pedig? Apró csukái a zavarosnak. Semmik.

Mi volt a cél? Diszkreditálni a magyar nemzet életvágyát a magyar föld erejét. Visszarántani pár száz esztendõvel a históriát. Meggyalázni Magyarországot. Megostorozni, hogy saját szégyene miatt még fölszisszenni se merjen sokáig. Régi munka ez már. Különösen erõs azóta, hogy az egyházpolitikai küzdelmek alatt majdnem hogy igazán liberális, tehát gyors növekedésre képes lett ez ország.

No és könnyen munkálkodhattak. A szabadelvû erõkifejtések régen szünetelnek. Az ország haladása egy idõ óta megdöbbentõen retrográd. Hova érkeztünk? Oda, hogy mikor a nemzetben az élet vágya fölkelt, e vágyát kripták, keresztek, sírdombok várták. A parlamentet például lesüllyesztették olyan nívóra, mely már sérti a nívó nevet is. A szabad sajtót lekötötték paragrafusokkal és pausálékkal. A korrupciót általánosabbá tették az írni olvasni tudásnál. Az intézményeket átitatták a reakció szennyvizével. A nemzet életvágya hiába támadt fel. Akik ez országban gondolkozva élnek, látták ezt elõre. És a gondolkozva élõk nem is bíztak a görögtüzes harcban. A parlament egy két teoretikusból, néhány veszedelmes titkos célú, felfújt nagyságból, egy kis sereg degenerált mágnás-sarjból, egy csoport sujtásos, frázisos, szájas atyafiból s egy alacsony intelligenciájú, mindenre kapható tömegbõl áll. Aztán van egy két véletlenül bekerült, jobb sorsra méltó, kiváló. Így csinálták meg a parlamentet. Persze ezt a parlamentet könnyû volt diszkreditálni, s így a nemzetet meggyalázni. Meg is tették. A húsz millió ember országában nyolcszázezer ember képét viselõ parlament ott fekszik véresen a nagy porondon; melyen a világhistóriát csinálják. Egy szegény koldus, szerencsétlen kis ország vonaglik… Én nem vádolok senkit. Én már undorodom a politikától. Az emberi mélységekbe próbálok belátni csupán. De Ábel páter ujjongó szívvel misézik. Erre én a nyakam adom. Igaz, hogy a nyak nem lesz drága portéka, ha a dolgok így folynak tovább is…

Nagyváradi Napló 1903. július 31.

A. E.