|
- A Nagyváradi Napló
kiküldött tudósítójától -
A
legerõsebb szabadelvû város, Nagyvárad már rég megmozdult, hogy a mai
pártalakulás kereteit összetörve egészséges pártviszonyok megteremtésére hívja
fel az ország közvéleményét. Természetesen Bánffy Dezsõ bárót jelölte ki
vezéréül, akinek erõteljes, soviniszta s radikális programja, amelyet
„Izolálva” címen a Pesti Hírlapban kifejtett, megejtette a gondolkozó s világos
agyú embereket.
Ezekben
a viharos napokban, amikor minden fejtetõre állott, ami józan és okos dolog, a
„Nagyváradi Napló”, mely az országban legelsõnek vallotta s hirdette
Bánffy-politikáját, elzarándokolt a Bimbó utcai remetéhez, megtudandó, hogy e
kiválóan erõs és magyar ember a politikai élet szennyes hullámaiból látja-e
kiemelkedni a kibontakozás szigetét, s nagyváradi híveirõl oly kedves-e a
véleménye, mint amilyen a hívek, a lelkes hívek törhetetlen bizalma õ iránta?
Kiküldött
tudósítóink ma reggel 9 órakor csengettek be a meredek budai úton levõ csendes
palotába, amely elég közel van a miniszterelnöki palotához s elég távol a
közélettõl, hogy onnan madártávlatból nézhesse a bölcs az eseményeket.
Meglássák, hogy ez az ember még kivárja Khuent, de Szapáryt is s még jön idõ,
mikor ismét „tettekkel tényezõ” lesz.
A
csendes palota erdélyi stílû folyosóján a szolga jelenti, hogy a kegyelmes úr
reggelizik, de nagyváradiakat szívesen fogad. Dolgozószobájába megyünk. Ez õ
maga, Bánffy, az erdélyi magyar.
A
bútorok ízlésesek, magyarosak, a falon Tisza Kálmán arcképe függ, oldalt II.
Rákóczi Ferenc daliás arcképe, távol a király néz le a látogatóra, aztán az
õsök és Bánffy családjával. Füzetek az asztalon: a napipolitika forrásai.
Horvát-magyar autonóm törvények, a Magyar Közélet, Magyarország nemzetiségi
térképe.
De
van ott más is. Az íróasztalon a két híres szobor: Apponyi a csengõvel,
kétségbeesett ábrázattal tehetetlenül s görbe lábakkal és „fürdés után” Széll
Kálmán lepedõben, kéjes borzongással. Aztán a híres malac, selyemfrakkban két
lábon. Hárfát penget a kis disznó. Hej, hogy elfogytak onnan a konyhamalacok!
A
magyarság illatos levegõje terjeng a szobában, tele van dokumentumokkal,
oklevelekkel, a magyarság igazaival.
Ám
nyílik a szomszéd szoba ajtaja, s apró, fürge lépteivel közeleg Bánffy báró. A
pihenés használt neki, arca piros, szemei csillogók, mint a friss reggeli
harmat, fején a zseniális kohón, a haj nem nõtt meg, de eleven, friss, ruganyos
a báró. Csupa élet, közlékenység, szeretettel beszél Nagyváradról s az õ ottani
híveirõl.
-
Nagyvárad - mondotta - a legelsõ volt, mely vallotta eszméimet, irányomat.
Talán elõbb, mint Kolozsvár…
Ah,
Kolozsvár! Errõl is tudott beszélni lelkesen, tûzzel, de cirógatja Váradot,
közben elegánsul lenézi Khuent, a parlamentet s új választásokról tervei
vannak. Választani újra, jól, tisztességes parlamentet, nem olyat, mint ma; ott
nem lennének tótok, oláhok, lenne az csak magyar és magyar…
De
mindez impresszió, hadd jöjjön õ maga, a kedves uriember, az erõskezû
politikus, akinek bizalmas közléseibõl mindent még se írhatunk meg, csak azt,
amit fontosnak s jelentõségteljesnek tartunk a mai rettenetes politikai
helyzetben.
*
-
Kegyelmes uram bizonyára értesült arról az erõs és lelkes mozgalomról, mely
Nagyváradon egy Bánffy-párt megalakítása érdekében folyik. Ismeretes, hogy
Nagyvárad politikai hajlandósága megmaradt kegyelmes uram mellett. Ha a
nagyváradi Bánffy-párt megalakulna, hajlandó volna kegyelmes uram Nagyváradra
jönni, nyílt zászlót bontani, és ott elmondani programját az országnak?
-
Így nem válaszolhatok. Tudom, hogy Nagyváradon, Kolozsvárott s az országnak még
vagy öt-hat helyén - bizony kevesebb helyen, mint én vártam - híveim vannak,
kik szervezkedni akarnak. Különösen tudom ezt Nagyváradról, melynek
szimpátiájára büszke vagyok. De hogy lemennék-e?… Mennék… De elõbb tudnom,
látnom kell, hogy vannak és mennyien vannak, akikre számíthatok. Nem többségre
gondolok. Nem mandátumkeresés az én vállalkozásom. Egy tisztességes sereg kell
csak nekem, mely elõtt kibonthassam a zászlót.
-
Fanatikus hívei vannak kegyelmes uramnak Nagyváradon. A Nagyváradi Napló
bánffysta lap volt, mikor kegyelmes uram lekerül[t] a hatalom polcáról,
bánffysta volt mikor még Bánffy-pártról szó sem volt, s az máig.
-
Én ezekért az érzelmekért nagyon hálás vagyok - mondotta a kegyelmes úr. Tudom,
hogy a „Nagyváradi Napló” az én elveimért régen küzd. De kérem, én nem
üzenhetek, nem üzenek Nagyváradra semmit. Mennék, ha… Meglátjuk…
-
Kegyelmes uram, a mai katasztrófákat rejtegetõ, õrült válság napjaiban
Nagyvárad, s mi hisszük, hogy az egész szabadelvû Magyarország Önben látja az
egyetlen kivezetõ, megmentõ férfiút. Hallani szeretnõk, milyennek látja és
tartja a mai súlyos, válságos helyzetet kegyelmes uram?
-
Annak tartom én is. Súlyosnak, válságosnak. Szerintem Khuen-Héderváry helyzete
tarthatatlan. Okvetlenül kísért a gyanú, hogy Szapáry nem magától és a magáéból
költött. Vádat senki ellen nem emelek. Pozitíve állítani itt mit sem lehet, de
ezt a gyanút elfojtani sem. Szapáry László ellen hivatalból kell a fegyelmi
eljárást megindítani. A bûnügyi parlamenti bíróság komédia és céltalan dolog.
Itt nagy hiba történt. Ezt a hibát kikorrigálni nem lehet. Khuennek mennie
kell. Utána, ez volna a legbölcsebb: szürke politikusnak kell jönnie. És most
ön ne nevessen a névre, mondjuk Szapáry Gyulát, akivel az én utaim nem közösek,
s akivel hát én egy táborban nem lehetek. Példaképpen mondtam éppen Szapáryt.
Egy hasonló szabású, szürke, kibékítõ politikusra gondolok.
-
És lesz-e mostanában választás, gondolja kegyelmes uram, hogy mégis az lesz az
ultima ratio?
-
Választás okvetlenül lesz. Evvel a parlamenttel dolgozni nem lehet. Ez
képtelen, beteg parlament. Még az utána következõ is az lesz talán. A parlament
tekintélye jó idõre oda van. Ezt nehezen, bölcs vezetéssel lehet csak
visszaszerezni. Úgy gondolom, hogy például tíz évre való programot kell
kiszabni. E programra nézve elõzetes egyetértése legyen a koronának és a
parlamentnek. Hogy úgy lehessen dolgozni, mint az egyházpolitikai harcok
idején, mikor a függetlenségi párt liberális része támogatta a kormány
javaslatát. Csak a metódus, csak a részletek felett vitázzanak a pártok. Ne
állítsák, ne dobják amúgy nyersen a problémákat a fórumra s az ellentéteket a
király és a nemzet közé. Mindent meg lehet így aztán csinálni. De egyszerre
megvalósítani a nemzeti követeléseket például fizikailag is lehetetlen, azt
kívánni abszurdum. Elõször például a magyar katonanevelést biztosítani s így
tovább, éppenséggel nem zárkózik ám el ilyen lehetõ formában a nemzeti
követelések elõl a korona. De most már sok elrontott dolgot kellene elõbb
helyrehozni. Az én zászlóbontásom igazán önzetlen, s igazán csak a nemzetet
akarja szolgálni. Én már elértem, amit szereplõ magyar ember elérhet. Én bennem
hatalomvágy s egyéb nem dolgozik. Csak aggódó szeretet nemzetem iránt s a
közérdekért cselekvésnek a vágya. Új pártalakulásra múl[h]atlan szüksége van az
országnak. De hogy én az én zászlóbontásomat eredményt ígérõnek tarthassam, az
esetleges választásnál nekem, az én pártomnak nyolc-tíz kerület[nek] kell
rendelkezésére állania. Csak így lehetne annak értelme. Az a politikai
ellenfeleim által felhozott vád, hogy én is vesztegettem volna valaha, képtelen
hazugság. Akkor nem kellene most pártot csinálni.
Ezután
bizalmasan mondott nagyon érdekes dolgokat a politikai helyzetrõl a kegyelmes
úr, melyek elmondására nem jogosított fel, s szükség sincs. Utoljára
megkérdeztem tõle:
-
Kegyeskedjék, kegyelmes uram, végül még arról nyilatkozni, hogy a
szocialistákkal szemben ma már új Bánffy Dezsõ áll?
-
Megint nem válaszolhatok, ha így teszi fel a kérdést. A Pesti Hírlapba már megírtam,
hogy a választói jog kiterjesztését jogos kivánságnak ismerem, a szociális
reformokat szükségeseknek tartom, egyebet nem mondhatok.
Rendkívül
kedves szívélyességgel búcsúzott a kegyelmes úr. Újra figyelmeztetett:
-
Nem izenek Nagyváradra, de ha kellek, ott leszek.
Nagyváradi Napló
1903. augusztus 1
|