|
- Két szép
papkisasszony öngyilkossága -
Ragyogó,
fehér szûzekre hull ma a göröngy egy kis falusi, gyér akácos temetõben.
Zsoltárokat kántálnak a poros úton s a sír mellett. Jámbor, kellemetlen, öreg
paraszt anyókák sírnak bele a hideg zsoltármelódiákba. Egy palástos férfiú
reszketõ hangon fogja hirdetni, hogy praidestinatum
est… Aztán fejfát vernek a sírhoz. A fejfán egy-két évig minden héten új
koszorú lesz erõs szagos virágokból. Ostoba, szentimentális mesék szólnak
hosszú téli estéken két öngyilkos papkisasszonyról s a banális gonosz
mostoháról… Így lesz… Pedig Juliskát és Ilonkát másként kellett volna eltemetni.
Fehér, ragyogó, szûzi testük kint pihent volna a kertben virágravatalon. Hadd
áztatta volna ott az augusztusi fényes, hideg éjszakának a harmata ezt a két
szép testet. Éjfélben, mikor a csillagok buknak oltó tüzes, égi utakon, ezüstös
holdfényben, bágyadtan, titokzatosan ragyog az éjszaka, a lombokon át
csodálatos suttogó hangok szállnak - jöttek volna a halottvivõk. Délceg,
szépséges, de szomorú és sápadt ifjak jöttek volna, kik a halál võlegényei.
Édes trubadúruk, kik meghalnak a szomjúságban. Kik kínra és dalra születnek.
Kiknek életük célja, titka és átka az, hogy ragyogó, fehér, tiszta szûzekre
szomjúhoznak. És meghalnak e szomjuságban, miként meghaltak Juliska és Ilonka.
Mert úgy rendelteték, hogy a délceg, szépséges, szomorú, sápadt trubadúrok s a
ragyogó, fehér, tiszta szûzek szomjúhozzák egymást, és sohase leljenek
egymásra. Úgy rendelteték, hogy nem nekik való helyekre plántálódjanak nemes
ember-növények. E sápadt, szomorú trubadúroknak kellett volna vállaikra
emelniök Juliskát s Ilonkát, s vinni, vinni az ezüstös, rejtelmes,
csillagveszejtõ, suttogó éjszakában… Vinni, vinni. És többet ne látta volna
õket senki. Sem a halott szûzeket, sem a szomorú halottvivõket…
És
megrázkódott volna ez a komisz, brutális élet egy nagy vád súlyától… Miért
teremt kegyetlen szeszéllyel a földinél szebb, finomabb s mámorítóbb világra
termett lelkeket, ha itt csak összetörés, halálos szomjúság, mélységes bánat és
elkárhozás vár rájuk…
Nagyváradi Napló
1903. augusztus 20.
(ae)
|