|
(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy
leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te
írtál, az nemcsak szívbõl fakadt, hanem szívhez is szólott.
Igazán szólva, levelednek minden
sora meghatott. Szeretetbõl, aggódásból született meg minden kérõ szava, s az a
rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a
szemembõl.
Bevallom, hogy érveid erõsek, nagyon
erõsek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta,
nemes; te magad a jó és szeretõ fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal
tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyõznöd nem sikerült.
A magamfajta tévelygõ lelkek nem
egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon
megállítsa õket. Nem az akarat a vezetõjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után
magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom.
Vérbõl való vérek vagyunk, gyûlölni
egymást nem lehet - és én ebben bízom… Máskülönben hallgass meg:
…Tetszett a jó Istennek - nevezzük
így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot.
Ebben a világban emberek is vannak,
hiszen ebbõl tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetõvé, hogy én vagyok és filozofálok.
Cogito, ergo sum. - Gondolkozom,
tehát létezem.
Létezem, tehát térben és világban
élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én
igazamból, elveimbõl, észleleteimbõl engedni valamit: öntudatos, önmagunkat
ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.
Azt mondják azonban, hogy az emberek
óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy
igaz.
Azt mondják, hogy nem annyi a világ,
ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy
világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már
azóta.
Ha ez mind így van, akkor amit
ezután mondok, az is igaz.
Tetszett a fent írt hatalomnak olyan
embereket is teremteni, akik gondolkoznak.
Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a
gondolkozás a tudás alapja.
Ezek a gondolkozó emberek pedig a
legszerencsétlenebb páriák.
Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek
saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják.
Fogalmaik raktárában egy megõrjítõ
jelszó háborog: igazság; tetteikben
egy õrült cél küzdelme dominál: magokhoz
hasonlóvá tenni a világot.
A lét „igazsága” természetesen úgy
hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb,
legenerváltabb emberek. A természet õs fegyverei összetörik õket, csak valami
láz át-átömlõ ereje táplálja az örök izgalomban égõ idegeket, melyektõl létük: gondolkozásuk függ.
Nagy céljuk elérésére olyan hitvány
eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyõzendõ tömegre, mert
nem pozitívek.
Milyen eszközök! Szép, nemes, jó,
mûvészi, megható - ilyen jelzõkkel díszítik fel õket, pedig a tömeg szerint
ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság.
Mit csinál a tömeg? Születik, eszik,
iszik, játszik, párosul, képzelõdik és meghal.
S a Don Quijote-ok? Küzdenek,
eszmetûzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen…
De hagyjuk az absztrakciót.
Te nem szereted, s én is könnyebben
értetem meg magam.
Nem tudok, nem akarok a tömeg
módjára élni. Õt magát gyûlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétõl írtózom.
Lehet, hogy az utolsó órában én is megszûnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerû
szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta
embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja… Édesanyánk könnyeirõl
pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó
kétségeim?…
Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük
az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani.
Vigasztald, gyámolítsad õt.
Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti…
ketten…
…És míg filozófiám könnyekbe fullad,
elõttem egy kép rajzolódik meg:
Egyszerû ravatal. Rajta egy ifjú
halott, aki most pihen elõször. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá:
édesanyánk és te, édes jó testvérem.
Nem írok többet. Nem látok a
könnyektõl. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg,
áldjon meg az Isten.
Debreczen 1898.
december 24.
Ady Endre
|