87. LÁZBAN ÉG A VILÁG

Az ember pedig még mindig álmélkodik. Az augusztusi éjszaka egén káprázatos ragyogású csillag támad. Vénusz elhalványul, megriad a Hold. A ragyogás egyre veszettebb. A veszett ragyogás delíriumában széthull a nagyszerû csoda. Három hatalmas fénycsatornán lezuhog, s eltûnik ez a sokaságos fény. Kemény, mély zöngésû szél támad hirtelen. Fent a magas bolton csillagtánc. Cikázva hullanak a kis fénybogarak. Másnap újsághírekben álmélkodik a mai normál-emberlény az égi csodán, s szóhoz jutnak a legöregebb emberek, kik 1848-ban láttak volna ilyesmit. Mennyi századot élt már a homo sapiens! És még mindig inkább csak a hátát borzongatják, mint az agyát, a szép, a nagy titkok… És a még mindig silány drótokon közle­kedõ emberi érdeklõdés beutazza a világot. Szállnak a hírek. Emitt automobilok gyilkolnak. Amott dinamittal csinálják a népszabadságot. Lemészárolnak egy koronás satnya testet. Menekül népe gyülemlõ dühe elõl egy másik, még levegõt szívó s igen nagy orron szívó tirannusocska. Hongrois, Hungary, Ungarn stb. lázong hazafias gerjedésben, koldus haragban, pocsolyás panamában. Nagy tengerszántó hajók süllyednek el. Folyók kicsapnak medreikbõl. Alagutakban megfulladnak ezerek. Orosz tiszti ujjak lekapcsolódnak a gyilkos fegyverrõl, s nem akarnak golyót küldeni dühöngõ nihilisták csapatára… Íme a sok szenzáció közül néhány. És a legújabbak. Csaknem egy idõben irtózatos orkán pusztítja Párizst, a föld szemefényét. Megmozdul a föld Zágráb alatt. Húsz-harminc helyen perzsel, pusztít a tûzvész. Leszakad a Szamoshíd. Az iszonyat lázálmai folynak valókként le Budapesten. És ma trópus lángoló levegõjét szívjuk lankadtan: holnap novemberi hidegben didergünk. Élnek körülöttünk mindig csendes lelkek. És váratlanul viharozni kezdenek. Egyesekre és tömegekre ráfekszik néha valami szûkölés, szorongató érzés. Néha valami izgató, kergetõ erõ mozgatja õket. Máskor a megsemmisülés porbahúzó súlyát érzik. És csodálatos halálba ugrások, véres drámák, gyilkos­ságok, öngyilkosságok, zendülések, kavarodások, botrányok teremnek nap mint nap. Az újságíróbölcsesség csak hókuszpókuszokkal, gyerekes pamacsolással tud képet adni mindezek­rõl. Nem látja bennük az egységet, az egy törvényt.

Most lázban ég a világ. Teleírt, eseményes az élet. Nyugtalan, vajudó a Kozmosz. Összevissza erõk titkos, rejtelmes áramlatai kavarognak. Talán, sõt bizonyosan, nemcsak az apró kis Föld ég ebben a lázban. Talán, sõt bizonyosan, idáig csak sok vergõdés után, elgyengülve s kicsiségünkhöz mérten megkicsinyülve jutnak el e titkos, rejtelmes áramhullámzások… És mégis. Ami egy kis porszem dobása, egy kis véletlen epizódja a világerõk tusájának: nekünk rettenetes katasztrófa. Mert oh, kicsivel vagyunk mi emberek jelentõsebbek, látóbbak és eszesebbek a tekenõs békánál, vagy a viharban vijjogó sirálymadárnál, s a mi dolgaink éppen nem lényegesek a mindenség erõinek eredõje elõtt… Hát bánkódjam azon, hogy a király haragszik? Avagy fájjon a nemzeti engedmények sorsa? Veszõdjem ostoba problémákon? Hogy vajon kiknek van igazuk, a tõkéseknek, kik kegyetlenek, de szép dolgok mûvelõi, tiszták, ápolt kezûek s kellemesen élõk, avagy az elnyomottaknak, kik vadak, rosszindulatúak, piszkosak és kellemetlenek? hogy világosság jõ, vagy reakció?… Milyen kicsinyek, milyen bolondosan nagyképûek, pojácák e problémák az igazi problémák mellett… Így, mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetõdik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal meg­elégedve megbékülj mindennel…

Nagyváradi Napló 1903. augusztus 26.

Ady Endre