Ez
az írás különös írás lesz. Aki írja, protestáns ember. Kálvinista. De olyan
kálvinista, aki sohasem kálvinistáskodott. A vallása természettudományi. Minden
hite, minden kicsi munkája ez. És mégis bele szeretné most égetni a nagyváradi
lelkekbe azt az érzést, hogy ujjongani kell. Ujjongani kell ama kétszázaknak,
kik ide jönnek néhány nap múlva. Mind jelesek, mind kiválóak lesznek õk, mert
magyarok és protestánsok, mert szeretik és hirdetik a világosságot, mert erõt
tudnak venni a gályán, a máglyatûzön. Egyébként többnyire kenetes emberek. Nyakasok
és konzervatívok. De együtt õk a magyarság sava. Együtt a szabadság és
fölvilágosultság bástyája õk. A nagyváradi lelkeknek ujjonganiok kell, hogy õk
idejönnek. Gyönyörû tábor, érdekes hadsereg. Egy Kiss Áron, ki pátriárka-korban
gyermeki lelkesedéssel, rajongással hisz az õ magyar népében, kálvinista
egyházában, egy báró Bánffy Dezsõ, kiben Bocskait támasztotta fel a magyar
géniusz, egy gróf Dégenfeld József, egy volt indigéna, kibõl tipikus, erõs
magyart csinált a kálvinista szellem, egy Balogh Ferenc, kinek nagy tudományát
tisztelettel ismerik el a messze Angliában is, egy gróf Tisza István és a
többi. Csak úgy találomra említettük meg néhányuk nevét. Külön-külön ehetnek
talán még gyûlölt emberek is. Együtt - újra mondjuk - ennek a kis nációnak
színe, ereje, fundamentuma.
Ne
higgye senki, hogy ez írásból az elfogult elme rajongása zuhog ki. A
protestantizmus nekem nem tökéletesség, nem cél, nem ideál. A magyar protestáns
irodalmi társaságra külön okom is van fájdalommal gondolni. Az egyesült
kálvinista és lutheránus ortodoxia kizárta e társaságból a harmadik magyar
protestáns egyházat, a jézustalan unitáriust. Servet Mihályt égetik most is. A
protestantizmus még ma sem lehet diadala az emberi szellemnek. A
protestantizmus nagy harcában, melyet a klerikális egyházzal folytat, kénytelen
volt életösztönbõl sok minden módust és eszközt átvenni nagy és veszedelmes
ellenfelétõl. De a protestantizmus az emberi szellemnek mégis egyik
leghatalmasabb megnyilatkozása, s a magyar protestantizmus mégiscsak az
egyetlen bizonyság ma még amellett, hogy kívánatos a kis árva turáni fajtának
megmaradása itt a Kárpátok alján, a Duna és Tisza közén. Dixi. Meg nem
mentettem a lelkemet, de vitázni sem fogok Pálffy Bélával. A protestantizmusban
diadalt ült a magyar fajta legbecsesebb hajlandósága: a szabadságra és
haladásra törekvés. Mért nem mert s nem tudott elszakadni Rómától annyi sok más
náció, s mért mert és tudott a magyar? Angol, svéd, német, norvég, dán és
holland példák merik kiíratni velem, hogy a protestáns szellem csak ott
hódíthatott, hol a szívós, eredményekre képes életnek csíráit találta. Az
emberi fejlõdésnek magas fokát jelenti a protestantizmus már mai formájában is.
Hát még ha majd igazán az lehet belõle, aminek készül: a lelkiismereti
szabadságnak s emberi értelemnek egyesítõ zászlaja.
Nagy
elváltozásokra készül az élet. Rettenetes viharok staféta szellõi fúnak. Csak a
magyarságunk s csak a haladásunk tarthatja meg ezt az országot A magyarságnak
és a haladásnak pedig erõben és tömegben leghatalmasabb tábora a
protestantizmus.
Érezni
kell mindezt itt Nagyváradon, ahol az intellektusnak, a finom ösztönöknek, a
világosságra, haladásra törésnek annyi nemes battériája van. Nem
felekezeteskedik senki. E sorok írója legkevésbé. Kéri, ne értsék félre. A
kétszáz várt vendégben ne a protestantizmust ünnepeljük, de ünnepeljük a
protestantizmusban a magyarság és haladás, e két fenyegetett nagy kincsünknek
egyik leghatalmasabb õrét. Vendéglátókul katolikusok, zsidók, reformátusok,
lutheránusok egyformán jelentkeztek eddig. De mégsem elegen. Pedig
Nagyváradnak, egész Nagyváradnak méltóan kell fogadnia a vendégeket. Nem
kálvinistáskodásból, az élesztõ lelkû, modern magyar ember szent hitébõl
kellett e kis írást ideírnom, hogy a kétszázak nagyváradi gyülekezésének
nagyszerûségét és nagy értelmét kiáltsam. E sötét, terhes fellegû idõkben, a
magyarság és emberi haladás nagy veszedelmében fogadjuk ujjongó örömmel, bízó
melegséggel Szent László két püspökû, sok kanonokú városában a magyar
protestantizmus elõkelõit…
Nagyváradi Napló
1903. szeptember 13.
A. E.
|