|
- A fekete Nagyvárad
-
Írok.
Pedig nyilván rosszul teszem, hogy írok. Nekik igazuk van. Õk az erõsek. Õk
Nagyvárad, õk Magyarország. Nem mert velük leszámolni senki. Combes-uccse, nagy
balek vagyok. Miért én? Magam becsülése, ízlésem, hitem, életprogramom mást
parancsoltak. A mártírság buta. A piszok rettenetes. Ez az egész ország nem
mulatságos. Bizonyos grádusán az értelemnek, még az is megalázó, ha
fenegyereknek hiszik az embert. A nagyváradi kanonokok semmivel sem nemesebbek,
a plebs sem világosodott meg, a burzsoá sem bátrabb semmivel. Ellenben én három
napig dutyiban ültem, ami csakugyan kellemetlen volt. Mi az ördögnek? Miért? A
világot nem állítja meg Árpád országa. És muszáj Nagyváradnak világosnak
lennie? Hát muszáj? Nekem itt nincs tõkém, nekem itt nincs sok célom. Mikor itt
megunom a sok piszkot, kivándorolok. Na de ha szabadkõmûves páholy volnék,
mégsem törõdném könnyen bele e dolgokba. Semmi különös antiklerikális düh nincs
bennem. De mégiscsak ostoba dolog elgondolni, hogy én itt egy dzsungelben élek.
Bottal, tõrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem.
Az ellenségeimbõl tudniillik hiányzik valami, ami a homót sapienssé teszi. Nem
is Darwint, nem is Spencert, hanem Brehmet kell forgatnom, ha meg akarom
ismerni õket. Ma Nagyváradon pennával kell harcolni olyan tábor ellen, mely az
animális állapotból a kinyilatkoztatásokig tudott elérni, s az értelem megvetéséig.
Én az orca-gladiátornak hiába magyarázom, hogy a bálnának a szalonnáját is meg
lehet enni. Szóval én nem vitázhatom Bozóky úrral, Persz úrral Sipos úrral,
Hoványi úrral. Az „Alkotmány”-nyal, a „Tiszántúl”-lal és a többivel. Az ifjú
vádakról nem is szólok. Csak igen-igen sajnálom magam a sorsomért, mely elég
büszke és érzékeny lelkû embert állított a pocsolya partjára…
*
Ezután
még kevés mondanivalóm van. A lelki szegényeknek, jezsuitáknak, feketéknek a
vadsága már tûrhetetlen Nagyváradon. Kétségbeejthet ez valamivel hívõbb embert,
mint én. Ez a város úgynevezett híres liberális város. Sok benne az elég
szabadon gondolkodó fõ. Van itt egy hatalmas szabadkõmûves páholy, mely hír
szerint harcias és akciókra kapható. Még a felekezeti tagoltság is szerencsés
itt. Aztán sok az értelmes, derék katolikus ember. Miért kellett eltûrni, hogy
ez a város elfeketedjék? Néhány esztendõ óta minden nagyobb nagyváradi
faktumban klerikális kezek operálnak. A feketeség beszívódott a várostest
minden kis erébe. Ma már egy kis szabad kritikáért három dorongos dzsungel-lény
támad arra, akinek a kezében csak penna van, s ki gondolkozni, érteni jobban
tud, mint verekedni. Mi lesz ennek a vége? Persz úr volt már szabadkõmûves,
keresztényszocialista, sújtásos magyar és bakszász. Ezek a Perszek ma már
szívesen gyújtanák alá a máglyákat, de még korán van. A Bozókyak, a Perszek,
Siposok, Hoványiak már nyíltan bújtogatják az éretlen fiatalokat a gondolkodás
és haladás ellen. Segítség pedig a gondolkozás és világosság számára nem jõ semerrõl.
Hát nem fáj ez senkinek. Nekem nem. Nem okvetlenül. Az egész fekete tábort
akként nézem, mint a természetet vizsgáló ember a darázsfészket például. Sõt,
úgy vagyok velük, mint a darazsakkal. Egyformáknak látom õket. Lehet, hogy van
különbség köztük, de hát én nem vagyok bogarász. Ám csak mégis illenék végre
tenni valamit. Megfüstölni egy kissé a darázsodút. Mert így igazuk van. Nekik
igazuk van.
Nagyváradi Napló
1903. szeptember 19.
Ady Endre
|