Nagyváradra
érkezett báró Bánffy Dezsõ, az erdélyi kálvinisták fõkurátora. A Bölöny József
vasderes paripái talán kiröpítették Szilasra már azóta. De visszajön, s egy-két
napig közöttünk fog maradni. Várta pedig egy úri barátja. És egy sereg kíváncsi
zsurnaliszta. Ezek megéljenezték. A szép fejû, piros arcú, erõs férfiú
hirtelen a kalapjához nyúlt. Azután nyomban eszébe juthatott, hogy õ ezúttal
Bölöny József vendége, s szerdáig még fõkurátor sem. De erre már messze
vágtatott a kocsi két táltosa.
Gondolhatott
e percben másra is báró Bánffy Dezsõ. Hogy íme, itt van, ahol régen várják. És,
hogy nagyon cudar idõk ezek, s egy igazi séta a szilasi parkban többet ér, mint
egy politikai séta akármerre. Mert istenien, a legbolondabb demokratát is
megigézõen arisztokrata ez a Bánffy Dezsõ, s fülünkbe cseng, amit mondott
július végének egy igen nevezetes napján nekünk:
-
Szüksége van rám az országnak? Lássam. Én készen vagyok. De okvetlenül
törekedni nincs kedvem. Én már körülbelül megcsináltam azt a karriert, amelyet
magyar szereplõ ember megcsinálhat. Hír, pénz, hatalom vágya nem bánt. Ha
szükség van azonban rám, megyek.
Hogy
szükség van-e? Itt és most - úgy érezzük - szinte ízetlen volna errõl szólni.
Végre is mi itt Nagyváradon ismerjük egymást. Aztán körülbelül ismer bennünket
báró Bánffy Dezsõ. Egyébként pedig csakugyan nagyon cudar idõk ezek. A sírva
vigadás stációjánál nem tartunk ugyan még. De káromkodni könnyen
elkáromkodhatjuk magunkat.
És
az erdélyi fõkurátor valóságos belsõ titkos tanácsos és fõudvarmester is.
Inkább citáljuk, amit ugyanazon nevezetes júliusvégi napon mondottunk báró
Bánffy Dezsõnek:
-
Kegyelmes úr, a mi Bánffy-pártiságunk több, mint politika. Úgy érezzük, hogy
ihletése a nemzeti géniusznak. Mi ott lent Nagyváradon programot sem kérünk. Mi
megyünk Bánffyval.
És
megyünk. Azaz, hogy mennénk. A szomorú, nagy zuhanás után, mikor a Bukott
bukásán triumfált a világ, mikor még olyan kevesen érezték meg, hogy itt mi
történt, mikor még különös, lármás gerilla-harcát, a „Magyar Szó” sem kezdte
meg, mikor még a nemzet kokottjának híres agrár hasonlatát a barázdákról és a
vetésrõl komolyan hallgatták: Nagyváradon lapja volt Bánffynak, tehát tábora. A
„Nagyváradi Napló” nem kérdezte volt meg Bánffyt, hogy hisz-e a maga
föltámadásában. Hitt, és a saját kis csataterén harcolt Bánffy nélkül, Bánffy
helyett, Bánffyért. De Bánffyért vajon? Az elsötétített jövendõ áttöréséért, a
sors magyar igazságáért, az életért, melyet e szegény kis országból Bánffy
porbadöntésével kezdtek kiirtogatni. A mi lángszításunk nem volt hiábavaló, de
a dolgok erõs, kérlelhetetlen rendje elhozta e cudar idõket. Újra 1559-et
élünk. Készülnek már Básta, Belgiojoso, de a fejedelem hû Bocskaijának várnia
kell itt Nagyváradon. El fogunk érni Bécsig, el Zsitvatorokig. Most várjunk…
Egyébként pedig Nagyváradra az erdélyi kálvinisták fõkurátora érkezett s a
Bölöny József vendégbarátja. Majd eljön hozzánk Bocskai utódja is. Ám azért
bocsássa meg nekünk az, ki az emberi gyöngeségeknek is adója, ha az erdélyi
fõkurátor, a vendég arisztokrata láttára reményesen, erõsen, mindent fölfedõen,
elárulóan dobban meg a szívünk és nagy seregelést látnak a szemeink. Bocskai
zászlaja felé siet mindenfelõl a hajdúk keserû szívû, kóbor népe. Az isten
hozta közénk, s áldja meg a szép fejû, piros arcú, villogó szemû, erõs férfiút,
a nemzetnek predesztinált fõkurátorát.
Nagyváradi Napló
1903. szeptember 22.
A. E.
|