|
Nem
fizetünk adót. Ezt jelentette csütörtökön Pfuhl úr is. Nem fizetünk adót, de
bizony isten csupán csak azért, mert nem muszáj. Nagyvárad parlamentje elé
indítvány készül, hogy az adószedést tiltsuk be. Mi szükség van erre az
indítványra? Ha elfogadják, ha nem fogadják el: egyre megy. Nem fizetünk adót,
mert többnyire nehezen élõk, elkeseredettek s aztán meg magyarok vagyunk
egytõl-egyig. Adózni akkor sem szeretünk, ha van mibõl. Az az indítvány
fölösleges, s csak az egyre jobban gyülemlõ keserûséget kavarja fel a
lelkekben. Örüljünk, ha hallgathatunk. Hagyjuk a manóba a demonstrációkat.
Nincs már és nincs még a demonstrációkra szükség. Veszett és buta a mai
állapot. Nyögjünk, de ne ordítsunk.
Kövezzenek
meg bennünket a sujtásos hazafiak, mi nem akarjuk, hogy Nagyvárad Kiskunfélegyházával
együtt lármázzék. Nagyvárad most egyáltalában ne lármázzék. Úgy gondoljuk, hogy
nem is nagy a lármázó kedve. Keserû itt minden ember, mint a visszatartott
baka. Csak azt nem tudja, hogy kit szidjon. Miért kellett idejutni? Miért
kellett katasztrófa veszedelme elé állítani az országot? Miért kellett nagy
célokért kis legényeknek futniok? Miért? Miért?… Ne siessen bennünket
hazaárulóknak deklarálni Szokoly Tamás úr. A hazát mi is szeretjük. Csak ne
volnának olyan rossz fiskálisai, mint ma vannak. Mert rosszak. Rosszak,
kicsinyek, gyávák és kártékonyak. Elõször csak hejretyutyuztak. Azután
megrészegedtek a maguk bolondos duhajkodásától. Az egész ország tudja, hogy a
függetlenségi pártnak az úgynevezett harcháború közepén jutott csak eszébe,
hogy voltaképpen mit akar. Hát szabad ilyen lump módon kezelni e nemzet
legszentebb érzéseit, vágyait, céljait? A lármás hazafiak nem ismerték magukat,
alrendûségüket, kicsiségüket. Beleragadták a nemzetet az események legzuhogóbb
legörvényesebb folyásába. És most? A függetlenségi sajtó ijesztget bennünket a
leggyávábban az abszolutizmussal, az akasztófával a kötéllel. Gazdaságilag csõd
elõtt áll az ország. A legbátrabb vitorlás is úgy tesz, mint Barabás Béla. Veri
a mellét. Már nem is a padot. A mellét. Eljátszottunk rengeteg szimpátiát és
hitelt. Kiváltottunk léha módon óriási lángot, fölbuzdulást a milliókból.
Okosan mi mindent lehetett volna csinálni e nagy fölbuzdulással!… Mi mindezt
elpazaroltuk, s bár rossz jósok lennénk, de nem hisszük, hogy még valaha
nemzeti eszmékkel meg tudhassuk mozgatni a magyar tömeget. A hejretyutyus
emberek megölték a vágyainkat, álmainkat. A szent céloktól távolabb állunk,
mint valaha. Országos anarchia dühöng, és nincs semmi reménység.
Nagyvárad
ne lármázzék most még. Lesz okunk lármázni. Gazdálkodjunk a tüdönkkel. Nekünk
kell majd úgyis valamit megmenteni abból, amit örvényekre vittek a hejretyutyus
hazafiak, kik íme, most már remegnek, s ha még el-elordítják magukat, maguk
ijednek meg legjobban.
*
…Jó
az idõ Rátóton? Hogy legel a kedves csorda? A kegyelmes úrnak hogy szolgál az
egészsége? Jól? Mi nagyon rosszul vagyunk. A mi csordánknak nincs már
legelnivalója. Ezt szépen megcselekedte a kegyelmes úr. Az új rendszer. A
kokott-politika. A paktum. Ezek készítették a jelent. No és összehozott egy
parlamentet a kegyelmes úr. Meg van vele elégedve? Vagy már nem akar törõdni
semmivel? Helyes. Jobb ízlésünk van, mintsem a históriát emlegessük. De a
história emlegetni fogja a simmentali barmok gazdáját. Emlegetni fogja.
*
Nagyvárad
pedig - újra mondjuk - ne demonstráljon. A keserûségeket fojtsuk el. Jönnek még
nagyobbak. Készülni kell a feketelevesre, amit fõztek a hejretyutyus emberek…
Nagyváradi Napló
1903. október 3.
|