|
Protestálunk,
ha mindjárt honkupeceknek neveznek is el bennünket. Protestálunk, protestálunk,
protestálunk. Ezennel kijelentjük, hogy a nemzeti harc gyönyörû mámorában sincs
semmi kedvünk megfulladni. Kijelentjük, hogy intelligens, szabad emberek vagyunk
s amennyire ez Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban
óhajtunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi,
hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni. Mert már mégiscsak sok,
ami sok. Jön a honkanászok gárdája, s jaj annak, aki tagadja, hogy
Magyarországnak semmi egyéb baja nem volna, mint a katonaság állapota. Jön a
mágnáscsorda, s össze akar gázolni egy népképviselõt, aki elszólja magát, de
aztán meg is bánja a nagy bátorságát mindjárt. Jön a kamarilla, s röviden
kihirdetteti, hogy elkövetkezhetik az abszolutizmus. Mintha egy nép alkotmánya
annyi volna, mint egy szépségflastrom. Leveszem s elejtem, amikor akarom. Jön
Nagyváradra Barabás Béla, s akik nincsenek vele egy véleményen, azoknak egyszerûen
betörik a fejét. Jönnek a kir. ügyész urak, s a sajtópörök egymást érik. Egy
jámbor oláh vagy tót meg meri kockáztatni a kérdést, hogy vajon csak magyarok
laknak-e ebben az országban, rázúdul mindenki. Jön egy-két korlátolt osztrák
tiszt, s butáskodik, a vívómesterek rögtön fenik a kardjukat. És jön, jön
egymás után mindenféle táborból a vakmerõségek egész sora. A nemzeti harcnak
annyi eredménye van már, hogy elöntötte az országot a reakció szennyes árja.
Már meg se ütközik nagyon nagy dolgokon sem senki. A katonai, az udvari, a
klerikális, a nemzeti s az isten tudja hányféle reakció hozzászoktatta az
embereket a brutális butaságokhoz. A szabadelvûséget elvitte az ördög.
Az
emberi jogokat, a kultúrtársadalom után vágyódást is elviheti. Ma az embereknek
Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb
parlamentáris módon küldheti az ellenfelét, s fej, amelyet be lehet verni.
Ennek a mámoros, lényegében nemes, de szörnyen kártékony nemzeti harcnak
voltaképpen örvendenie kellene a trónnak is, a militarizmusnak is. Na, meg a
papoknak, mágnásoknak s minden fajtájú ultramontánoknak. Ez a nemzeti harc -
sajnos - aligha küzdi ki a célt, de a reakcióra most már végérvényesen rákapat
minden magyar fejet. A katonaság rendelkezik a fiaink szabadságával, a
miniszterek rendeleteznek, a parlamenti hazafiak s pecsovicsok egyformán
terrorizálnak, a szólás és gyülekezés szabadságát írtják mindenütt és minden
módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül. Ez a nemzeti harc pozitív sikere -
eddig. Ez a reakció egyre vadabb és általánosabb. A „Jugend” ügyénél nem
szóltunk semmit, sõt a Royalban, Emkében magunk égettük el a lapot, mert durva
volt, szellemtelen s ostobául német. De hohó! Ebbõl nem csinálunk rendszert.
Így aztán lassanként nem lesz ebben az országban egy gyûszûnyi szabad levegõ.
Most meg már a „Neue Freie Presse”-t szeretnék kitiltani a reakcionarius
magyarok? Holnap akkor esetleg követelik, hogy a „Nagyváradi Napló” fújjon
velük egy követ vagy pusztuljon, s Fehér Dezsõnek, Ady Endrének vagy másnak, ha
érzett igazságai vannak, hát nyeljék le.
Itt
megálljunk ám, keresztyén, zsidó és pogány atyámfiai. Protestálunk.
Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a szó, a
gondolat, a szabadság vakmerõ irtását. Protestálunk, protestálunk,
protestálunk!
Nagyváradi Napló
1903. október 4.
|