|
Az
októberi faluzáshoz nagyon sok akarat kell, vagy semmi akarat. Ki-kinézek az
ablakomon a szomorú, sáros világba, s kedélyesen töprengek: itt akarok-e én
maradni, vagy csak itt vagyok voltaképpen? A probléma nem nagyon bánt. A
kertben s messze a szõlõben szüret van. Még a szürettõl is elmaradhatok. Ilyen
istenien magamban nem voltam még soha. Ilyen egyedül. Hogy jó ez? Nem tudom.
Pihenni jöttem, s keveset akarok viaskodni magammal… Néha sikerül is megfognom
a teljes gondolatlanság félóráját. Csak aztán egyszerre hallom az esõ
kopogását, s egyszerre rajzanak elõ a csúnya manók, melyek a Chopin lelkét
marták, mikor a harmadik prélude-ot verte ki félig õrülten a zongoráján.
Ilyenkor Peer Gyntet szavalgatom, s a Gomböntõre gondolok:
Fejem lehajtom örök
pihenésre
Hadd írják rá: Itt senki sem pihen
Aztán?………………………………
Halott valék rég, mielőtt meghaltam…
Ennyi
líra után át lehet térni már az objektumokra. Mindennap lázasan várom a
„Nagyváradi Naplót”, s hogy élvezem!… Megértem a pincér nagyúri érzését, mikor
vendég valamelyik vendéglõben vagy kávéházban. Ilyen nagyúri érzés a nem aktív
újságíró érzése. Voltaképpen csak most tudok élvezettel lapot olvasni. És
elolvasok a vezércikktõl a „Nyomatott Boros Jenõ könyvnyomdájában”-ig mindent.
Újra a régi, lelkes, naiv újságolvasó vagyok. Csak még nagyon sokáig tartana ez
az állásom.
Egy-két
év múlva talán újra megszeretem a metier-met. Szóval olvasok a többek között a
szabadkõmûvesek kongresszusáról is. Mikor a lapot elolvastam, egészen véletlenül
lapozgatni kezdek a régi „Fõvárosi Lapok” egy szinte harminc éves kötetében. Az
elsõ, amit észreveszek, egy vidéki hír: „Nagyváradon Berecz Antal tanár mint
egy pesti szabadkõmûves páholy helyettes fõmestere, vasárnap avatta fel az ott
alakult »László király páholyt«.” Ez a vasárnap pedig 1876. október 29-én vala…
És érdekes, dolog, hogy már a hetvenes években is Nagyvárad adta vidékrõl a
legtöbb eseményt a budapesti sajtónak. Ám már a hetvenes években is
meg-megkellett korrigálni egyik-másik tudósítást. Szép idõk voltak. A
nagyváradi hölgyek a török sebesültek számára gyûjtöttek alamizsnát; csináltak
tépést. Az egyetemi ifjúság Szûcs párti, és Lukács Gyula vezetése mellett
tüntetett a törökök mellett, Endrõdi Sándor nem az „Isten felé” kívánkozott, de
mint ifjú poéta írt a „Fõvárosi Lapok”-ban csodálatosan forró szerelmes
dalokat, a képviselõházban pedig néhány ülésben megszavazták a költségvetést,
Tisza generális volt már, s Jókai Mór kedvvel csinált politikát, Széll Kálmán
pénzügyminiszter négy órás debattokkal altatgatta a képviselõházat stb.
*
Ám
ami a gróf Vay Sándoré, maradjon az övé. A krónikázás, a múltonrágódás, az
öregség szimptómája, s a vénüléstõl, jaj, nagyon félek. Olyan jó mégis a jelen.
A ma. Akármilyen, de a legjobb. Evvel
lehet alkudni, békülni, egyezkedni. A múltat citálgatni kell; vádolni, siratni,
feledni, a jövõt színezni, készíteni, rettegni. Ostoba rendelés, hogy nem
félórák határolják az emberi gondolkozást. Egy félórára volna szabad csak
visszaemlékezni, s egy félórára számítani. Nem járja, hogy nincs így. És mert
nincs így, a jövendõt színezem, készítem és rettegem én is. Szabad nekem talán
ilyen gyerekesen bizalmaskodónak lennem az én édes nagyváradi közönségemhez,
mely szinte enfant terrible-i hajlamokat kezdett már kiváltani belõlem a maga
nagy jóságával. Nos, a jövendõ? Egy-két hónapig ne engedje Mihelfi Adolf, hogy
Halász Lajos és Szûcs Dezsõ forszírozzák a forradalmat. Pihenni akarok, s
csöndben dolgozni is. De már január közepe táján vagy végén talán
Szentpétervárott, talán Párizsban, talán Berlinben, de mindenesetre messze a
magyar határtól olvashatom esetleg majd, hogy kik állnak itthon a torlaszokon.
De talán bármilyen forradalmi idõben is el-el fog talán férni itt a „Nagyváradi
Napló”-ban olykor-olykor egy-egy kis írásom? Addig is még látni fogom én
Nagyváradot. De már nagyon este van. Szinte kilenc óra. Ilyenkor már alvásra
kell térni. Önök az „Éjjeli menhely” elsõ függönygördülõjénél tartanak, hacsak
mûsorváltozás nem esett. Jó éjszakát!…
Nagyváradi Napló
1903. október 24.
Ady Endre
|