|
Itthon
vagyok… Dr. Somló Bódoggal keseregtünk volt egyszer azon a nagy kényszerûségen,
hogy nem lehetünk mások, mint akik vagyunk. Egyszerû, kis eredmények. Ma már
nem kell, hogy kérdezze Georges Renard: „L’homme est-il libre?” Nem. Nem
hisszük, hogy szabadok vagyunk. Dehogy is vagyunk szabadok… Ezt érzem én, íme,
újra. Itt, a sarkon, a ködös novemberi estén, szemben egy új palotával.
Itthon
vagyok…
Az
új palotát régi, tisztes kövek helyére rakták. Most a sötétségben nem látom. De
láttam már napos fényben is. A Wesselényi-kollégium új palotája ez, s a
sötétségen át szembenézek vele. Hol vannak a régi falak? Azokhoz a falakhoz
jussom van. Azok a falak az én lelkem egyik része. A nagyobbik része. Hiában is
akarnék szabadulni. Az én lelkemet itt formálták e cifra falak helyén. Aki
vagyok, az négy zilahi esztendõ által vagyok. És más nem lehetek. E négy
esztendõnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen
szabogatta ki utamat.
Itthon
vagyok… Sehol másutt, csak itt. Mikor az árja ember lebandukolt a kelet-indiai
alföldre, megszûnt dölyfös érzésû árja lenni. Öntalajunkból kiszakítni magunkat
nem lehet. Néha siralmas ez a nagy kényszerûség. De törvény. Szent és hatalmas
törvény…
Itt
állok a sarkon, a ködös novemberi estében, s szellemeket idézek. Ha akkor, ott
az önképzõkörben nem lelnek tanyát a forró gyermek-álmok!… Ha Kincs Gyula nem
közli le az elsõ versem a „Szilágy”-ban! Ha Both István nem velem olvastatja
fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengõ Vajda-verset!… Ha Kerekes
Ernõ lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monologját sírjam el
magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyájában mosolyogva valaki! Ha… Millió
ha… De mindennek úgy kellett jönnie ahogy jött…
Nyolcadik
esztendeje már, hogy járom a kiszabott utat. A régi ellágyulások elmúltak már
tõlem. Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az
élet. Mindig szép és mindenütt. Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban
is. De mindig új és új magasságai jöttek az életnek. Az élet szent, szép,
hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szûz havasi tetõn is. Mert
mélység és magasság az élet.
Nem
siratok a múltamban semmit. Még a csúnya, bormámoros éjszakákat sem, melyekbe
fiatal vérem õrült lüktetése kergetett. Semmiféle életben nincs szégyellni
való. Pénzt, polgári módot, borostyánt nem hajszoltam. Csak önmagamat akartam
megtalálni, s ma már úgy érzem: büszke, szabad és bölcs vagyok. Oh, hogy
nincsenek itt a régi falak, hadd mondanám ezt el nekik… És elmondanék még sok
mindent. Háládatos lélekkel. Soha nem fogyott a lelkem melege, hogy innen
elkerültem. A leányok és asszonyok, kikért áhitoztam, szebbek voltak más
leányoknál és asszonyoknál, mert alakjaikat besugározta a lelkem. Küzdöttem
ideákért, melyek szentebbek voltak minden ideáknál, meri az életem adtam volna
értük. Ha szerettem, nagyon szerettem. Ha gyûlöltem, nagyon gyûlöltem. Ha
szenvedtem, nagyon szenvedtem. Ha zuhantam, iszonyút zuhantam. Közel férkõztem
a lelkükhöz kivételes, nagy individiumoknak. Megtudtam gyûlöltetni magamat az
üres, kegyetlen lelkû, kis és nagy gazemberekkel. Voltak a lelkemnek nagy
pihenõ napjai, mikor bolyongtam a kék Adrián, a Balaton körül, a Kárpátokban s
nagy idegen világvárosban. Ritkán-ritkán a dalok is megszülettek egy-egy terhes
hangulatból. Nagy gyönyörûségektõl s borzasztó kétségektõl felváltva vonaglott
a lelkem. Éltem…. És nincs más
igazság, mint az élet.
Itthon
vagyok…
El
kell ezt mondanom a régi falak helye elõtt, itt a sarkon, a ködös novemberi
estében. Visszahoztam íme a lelkemet oda, honnan kaptam. Az elsõ nagy stációt
befutottam. Szentlélek lovagja voltam: becsületes újságíró.
Két
kis könyvem van. Inkább ígéret mind a kettõ. De csupa nagyszerûségeket látok az
életben. Az agyam, a szívem nagy tervek kohója. Ebbõl a nagyszerû életbõl
képeket akarok festeni. Akarok s fogok. Azért hoztam haza a lelkem, hogy
érintse szülõ talaját. Mert ki akarok rohanni a legzúgóbb életbe. Párizsba
készülök. Kevés babérral, pénztelenül. De szabad szemekkel, hittel és kedvvel.
Megtermékenyülni. Ezt akarom… Akarom? „L’homme est-il libre?”… Mindez itt
rendeltetett és szabatott meg. Itt szemben velem, az új palota helyén.
Vissza
fogok majd kerülni. Oh, nem félek, hogy összetörve. Az élet nem tör össze
senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd
kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság.
Kevesebbhez volt jussom és erõm.
…Itthon
vagyok, hiszek s búcsúzkodom. Majd visszatérek újra, s beszámolok a helynek,
mely lelkem formálta. Belemerednek a szemeim a ködös estébe. Miért, hogy olyan
hitványok a homo sapiens érzékei. Itthon, ezen a helyen már kész a jövendõm.
Hiszen itt készült el, itt determinálódott nagy részében az életem.
De
áldom is a ködöt. Minden bölcs és törvényszerû az életben. A köd is…
Szilágy 1903.
november 26.
Ady Endre
|