|
Ott,
hol az emlékek az emberi lélekben elraktározódnak, csodálatos, titkos házi
törvények lehetnek. Ezek a törvények idõt, rendet nem ismernek.
Összekapcsolnak, s együtt fiókolnak el egymástól messze szedett emlékeket, s
mikor a lélek a maga szintén titkos törvényei szerint föl-fölvet magából
egy-egy emléksereget, összefûzve állanak elõttünk dolgok, miket külön-külön,
más és más idõben éltünk át, melyeket egymástól idegeneknek tartunk. És ezek
benn a lelkünkben mégis összekerültek. Miért? Mikor együtt állnak elénk, akkor
álmélkodunk, s akarjuk megsejteni az okot. És néha hajlandók vagyunk szinte
babonásan azt vallani, hogy esetek nincsenek is. Minden együtt és egymásért van
a lélekben épp úgy, mint künn a világban. És ilyenformán talán nem esetek azok
az esetek sem, amelyeket elmondani akarok, s amelyek csodálatosan együtt
vetõdnek föl mindig a lelkem emléktárából:
A szász
képviselő esete
Velencében
egy magyarországi szász úriemberrel ismerkedtem össze. Egyetlen gondola
vesztegelt a hotel elõtt, s mi mind a ketten a fiumei hajóhoz siettünk. A hajón
ültünk már, mikor kiderült, hogy az útitársam magyarországi szintén. Sõt magyar
népképviselõ, egyik szász kerület képviselõje. Magyar beszédjén azonban
idegenség érzett. Alig volt egyébként kellemesebb útitársam. A hatalmas
termetû, érdekes, germán arcú, még fiatal ember, sokat utazott, sokat olvasott.
Érdekesen tudott elbeszélni, s ötletesen vitázott. Mert vitába hamar
elegyedtünk volt, hiszen politizáltunk, s mind a ketten magyar földrõl valók
valánk. Másnap Abbáziából együtt indultunk bebolyongani az Adriát. Bukkariban
pihentünk egy délután. A postára mentünk néhány levelet föladni. Arról folyt
útközben a diskurzus, miért lépett ki a szabadelvû pártból szász társaival az
én útitársam. Akkoriban én fiatalosan kacérkodtam a „magyar-tagadással”, e
különös betegséggel, melybe olyan kedvvel esnek a kissé tüzesebb fantáziájú s önmagukban
túlontúl hívõ ifjú magyarok. Nevetve, tréfásan jegyeztem meg:
-
Úgy, úgy! Jól teszik hogy robbantgatják az ügyet. Az én magyar véreimtõl
elaludnék ez az egész ország. Hátha jobban nekilendül majd nemzetiségi alapon!…
Nagy,
kék szemével különösen nézett reám az én útitársam, s hallgatott.
A
postán megint nem tudtam nyugodni. A kis büróban semmi sem emlékeztetett
halaványan sem arra, hogy a magyar korona országainak földjén járunk. Gúnyosan
nevettem:
-
Látja, képviselõ úr, ilyen nagy dolog ez a magyar államiság. Ez egy magyar
királyi postahivatal.
Az
útitársam most sem szólt egy szót sem. Némán haladtunk egymás mellett. A kis
móló körül szólalt meg:
-
Meséltem már önnek, hogy három évig Berlinben jogászkodtam volt. Három teljes
évig nem jártam itthon. Künn Berlinben rokonaim élnek. De különben is német
vagyok, s akkoriban különösen gondoskodtak volt arról hogy a magyarországi
német diákokat kioktassák, hogy micsoda hatalmas kultúrnépet kell nekik
képviselniök a félvad Magyarországon. Három év után nem bírtam már a vágyammal.
Siettem haza. Átrobogtunk a magyar határon. Az elsõ magyar szót a magyar
kalauztól hallottam. Én nagyon kijöttem már akkor a magyar beszédbõl. A jegyem
kérte az atyafi. Megijedhetett, mert örömömben megszorítottam a kezét. És sírtam,
uram, mikor magyar földre értem, és az elsõ magyar szót hallottam. Örömömben
sírtam…
Aki Jancuért ült
Öt
napos szegedi rabságom osztályosaiból az oláhra emlékszem legélénkebben.
Jancunak hívtuk a fiatal jogászt. Furcsa beszéddel hintett virágot Jancu sírjára,
s három hónapra a szegedi úri börtönbe került. Olyan volt, mint fajtája fiatal
mártírjai általában. Kissé zavaros tudású, fanatikus, vad, de néha kitört
belõle egy kis cinizmus is:
-
Csak csúfoljanak az urak. Képviselõséget kapok ezért a három hónapért.
Naponként
két-háromféle taktikával vonultunk föl ellene. Egy idõs fiskális rabtársam,
ex-képviselõ fõzte ki Jancu ellen a legkeményebb haditervet. Tüzelt, szónokolt
az ifjú jogász. Mi nem fortyantunk föl, mint máskor, s az öreg fiskális
csöndesen rukkolt elõ:
-
Nézze, kérem, mi eddig csak kötõdtünk önnel. Bánjuk is mi, akármennyit dörög ön
a magyar zsarnokság ellen. Mi szociáldemokraták vagyunk, nemzetköziek…
Jancu
megdöbbenve nézett ránk. Én folytattam:
-
A kultúrnépek megengedhetik már maguknak azt a luxust, hogy a szûkös nemzeti
bilincseket levessék. Persze az önök népe csak sok száz év múlva jut ide. De
már a magyar…
Valósággal
elsápadt a mi mulatságos Jancunk. Látszott, hogy keservesen keresi, mit
válaszoljon. Egyszerre diadalmasan ujjongott föl:
-
Hiszen nekünk is vannak szociáldemokratáink! Az én falumban egyszer a papot, az
apámat akarták megölni, s azt kiabálták, hogy a románoknak a román politikus
urak a hóhérjai. Minden faluban vannak már nálunk!…
Aztán
gyerekes, naiv, nagy dicsekedéssel tette hozzá:
-
A román szociáldemokraták aztán még csak a kemény legények!…
Ragazzi, a piktor
Egy
szeretetre méltó, bájos párizsi magyar asszony beszélt nekem Ragazziról, a
piktorról. Kedves, fiatal mûvészfiú ez a Ragazzi. Olasz. Most Párizsban él és
fest. Bizalmasabb ismerõsei részére ilyen névjegyei vannak: „Prince Ragazzi des
Rákóczy”… Szerény, igen korrekt s elég tehetséges úriember Ragazzi, a piktor,
és nem tolakodóan és dicsekedõen, de meggyõzni akaróan s komolyan szokta
bizonyitgatni, hogy õ a nagy magyar Rákóczinak sarja. Úgy mondja, hogy írásai
is vannak otthon valamelyik olasz városkában.
Akkoriban
tartotta nagy beszédjét a delegációban Ugron Gábor. Okos és ostoba
kommentárokat kapott bõségesen az eset a külföldi lapokban. Valamelyik párizsi
fogadóban magyar társasággal ebédelt Ragazzi, a piktor. Francia volt a
diskurzus, persze „prince Ragazzi des Rákóczy” vitte bele magyar témába a
társaságot:
-
Ugron megmondta ám! Azzal a hitvány Béccsel így kell beszélni. Vagy magyarok
vagyunk, vagy nem!… Teremtette!
Ezt
az utolsó szót magyarul mondta. Honnan vette, õ tudja. Az én bájos párizsi
magyar asszony-ismerõsöm azt mondja, hogy õ „prince Ragazzi des Rákóczy”
fejedelmi származásában nem nagyon hisz, de akkor, mikor kipirult arccal, tüzes
szemekkel Bécset szidta Ragazzi, a piktor - temperamentumos, igazi szittya
magyar volt, õ esküszik rá, hogy magyar volt…
Budapesti Hírlap
1903. december 31.
Ady Endre
CIKKEK, TANULMÁNYOK
1904.
|