|
Régi
portákon járok mostanában. Régi, magyar, úri portákon. Olyik portának hatodik
ura van hatvan év óta, olyikon azonban az õsi família él még, és szidja az
életet. De egyképpen érdekesek e régi porták mind. Amit pedig írni akarok
róluk, új dolog. E régi portákon könyvtárakat leltem. Valóságos könyvtárakat,
igen. És fölöttébb beszédes könyvtárakat. E könyvtárak azt mesélik, hogy a mi
szegény, kis magyar társadalmunk egy jeles hányada körülbelül harminc
esztendõvel ezelõtt hirtelen és egyszerre beszüntette az intellektuális életet.
Csodálatos, keserû és különös dolog.
A
régi porták könyvtáraiban egyformán 1882-bõl és 1883-ból valók a legújabb
könyvek, kutassa más, hogy miért éppen ez esztendõkbõl. Azóta csak
kalendáriumokkal gazdagodtak a régi porták könyvtárai, s nem olvastak e
helyeken egyebet, mint egy-két olyan lapot, mely suttyomban, burkoltan az
1847-i Magyarországot szeretné restituálni. De 1881-ig minden valamire való
magyar könyvet magukba szedtek e könyvtárak a régi portákon. Sõt egyik-másik
németet, angolt és franciát is. Egyikben kéziratos mûveket is kaptam a XVIII.
századból. Mindegyik könyvtár egy sereg könyvvel hirdeti azonban, hogy
valamikor „aufklérista” volt minden magyar úr. Viszont a kiegyezés után Kákai
Aranyos gyilkos, okos, elmés írásai igen nagy becsületben voltak. Európai
levegõ áradozott a régi magyar úri portákon.
Az
élet intelligens, nemes és tartalmas volt e helyeken, és okosan haladó. Ám vagy
harminc évvel ezelõtt beállott a csõd. Ne tessék sietni a megfejtéssel. Igaz,
hogy ezeresztendõs álom-élet után hirtelen és egyszerre zúdult rá a modern élet
is a régi magyar urakra. De az õsi domínium nem úszott el mindenütt. S ahol a
gazdasági csõd nem is állott be, az intellektuális csõd bizony beállott. És nem
kivételek az új földesurak sem. Mert hát asszimilál ez a mi zsíros földünk. Az
ember igazán kétségbeesik néhol. A dédapa Voltaire-ra esküdött. A nagyapa
radikális reformer volt, az apa republikánus forradalmár, de a kiegyezés után
meghiggadt „européer”, ki cinikuskodott ugyan, de belsejében azért lángolt,
hogy e kis elmaradt országból valami csodával minél elõbb kultúrország legyen…
Az unoka pedig? Az unoka vad és bús magyar. Egyszerre 1847-es és 1849-es.
Állítja, hogy az ország a zsidóké és a zsidóbérenceké. Megújhodásról, valójában
visszatérítésrõl beszél. A régi portákon 1882 óta visszaesett minden. Ott is,
hol a régi portákba új gazdák ültek.
A
régi porták egy szörnyû sejtést táplálnak mibennünk. Sejtésünk az, hogy ebben
az országban négy-öt egymásból folyó generáció már nem bírja el a kultúrát. Az
ötödik már megriad, elgyöngül és letörik. Mintha a szumirológoknak volna
igazuk: az uralaltáji fajta valamikor, hatezer évvel ezelõtt, iszonyú
kultúréletet élhetett, s már akkor belefáradt a gondolkozásba és a kultúrába.
Talán
hazudik ez a szörnyû sejtés. De mintha azért nem lehetne még ma sem magyar
kultúráról beszélni, mert a kultúrával élõ csoportok hihetetlenül gyorsan
váltogatják egymást, tûnnek föl, és süllyednek vissza. Hiányzik a nyugati
országok társadalmainak nemzedékek során támadt és növekedõ kultúrszomjúsága.
Szó
sincs róla, szegények vagyunk. Ez a legvégzetesebb bajunk. De, jaj, mintha
volnának rejtettebb és fatálisabb okai is a mi nagy elmaradottságunknak. Nekem
a régi porták is mintha ezt mesélnék…
Budapesti Napló
1904. jan. 2.
A-y E-e.
FÜGGELÉK
Kétes
hitelû szövegek
1903. január-december
|