143. A MÚLT S A JÖVENDÕ

Istentelenek, szabadkõmûvesek, hazátalan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók hallgassatok ide. Ecce sacerdos. A fõpap ki fog tanítani benneteket hazafiságra.

Ti mindannyian tudjátok és hiszitek, hogy a magyar nemzet imádsága a Kölcsey Ferenc himnusza. A korcsma, hol ez az imádság felszáll, templommá változik. A templom, hol ennek az imádságnak helye nincs, nem templom. Lehet a tornya égbenyúló, mégsem templom az. A pap, ki ezt az imádságot a templomból kitiltja, Isten szolgája lehet de magyar pap nem.

A pécsi püspök nem engedte meg, hogy a magyar nemzet imádságát a templomban énekeljék. A „Magyar Állam” meg is magyarázza, hogy miért nem. Azért nem, mert a himnuszban van egy sor, egy dogmaellenes sor: „megbûnhõdte már a nép a múltat s jövendõt.” „A jövendõt pedig - elmélkedik a Magyar Állam - megbûnhõdni elõre nem lehet. Ez a katolikus elvekkel mereven ellenkezik.”

A pécsi püspök most nyilatkozik, s betûrõl betûre, amit a „Magyar Állam” ír.

Tehát: a pécsi püspök kitiltotta a Himnuszt. Kitiltotta, mert nem lehet a nemzetnek megbûn­hõdni a jövendõt. A múltat igen, a jövendõt nem.

Most mit csináljunk? Merre fogjunk? Széjjelszedjük a himnuszt ízeire, s megmagyarázzuk õméltóságának ennek az imádságnak a lelkét? Magyarázzuk neki, hogy ez egy sora az imádságnak, egy hatalmas, felséges szép költõi kép? Hogy ez a nemzet, ez a szegény nép, mióta õseinket Isten felhozá Kárpát szent bércére ennyit szenvedett töröktõl, tatártól, némettõl, hogy volna bûne ezer annyi, mint amennyi nincs; s benne még ezer annyi, mint amennyi lehetett volna: megbûnhõdött, rettenetesen megbûnhõdött, s kiérdemelte az irgalmat úgy ezen, mint a másvilágon! Magyarázzuk-e a püspök úrnak, hogy más a nemzet s más az útonálló zsivány. Magyarázzuk-e, hogy egy nemzet nem is lehet bûnös voltaképpen: bûnösök az egyesek; bûnösök a nemzet vezetõi, kik a rájuk bízott nemzetet gyakorta vitték a maga vesztébe, s nevezetesen a magyar nemzetet nemegyszer a sírnak szélére!

Hát nem elég rettenetesen megbûnhõdte már e nép a múltat s jövendõt. Nem veszi-e észre, szentéletû püspök úr, hogy ez a nép sírva néz körül „s nem leli honját e hazában?” Nem látja-e, hogy e népnek ezrei ragadnak vándorbotot, s futva futnak az éhség elõl idegen országba? Nem látja-e, hogy aki nem fut, azért nem fut, mert gyönge a futásra? Nem látja-e, hogy ennél a fenséges imádságnál - maholnap egyebünk nem marad? Súlyos gondok közt élnek, dehogy élnek! tengõdnek az ország milliói. Csak egy pár ezer ember él itt gondtalanul: a latifundiumok urai, a tõkepénzesek és a püspökök. Így akarnak megszüntetni minden felekezeti gyûlölködést?

Nos itt csakugyan vége a felekezeti gyûlölködésnek. Minden mûvelt katolikus ember politikus, író, költõ tudós, mûvész, egy emberként utasítja vissza imádságunk meggyalázását. Mit, hogy helye legyen Istennek házában annak az ostoba himnusznak, mely a nemzet sírja felett is a királyt élteti, Kölcsey himnuszának pedig, mely áldást kér a nemzetre, a népre - helye nincs.

És ezt egy fõpap mondja. Abból a táborból, mely a történelem és a hazafiság révén követel sértetlenséget. Íme: ilyen ennek a tábornak a hazafisága is. Egy buta dogmáért, illetve annak buta magyarázatáért feláldoz mindent. Istentelenek, szabadkõmûvesek, hazátlan bitangok, kozmopoliták, eretnekek, zsidók: a szentéletû pécsi püspök és tábora szokott benneteket megátkozni hazaárulásért. Dicsõ tábor, intelligens tábor, hazafias tábor!…

Nagyváradi Napló 1903. április 22.